Masni és a Buborék-forrás emlékei ep4

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és a Buborék-forrás emlékei

Masni és a csengő liliomok kertjének folytatása

A csengő-liliomok hármas csengése bűvös emlékként lüktetett Masni fejében: magas, közép, aztán megint magas. Virágfül azt mondta, ezek a hangok olyanok, mint a térkép láthatatlan vonalai: nem látjuk őket, mégis biztos kézzel vezetnek az úton. Panka, a kis pocok is velük tartott, és mostanra a kezdeti félénksége is elillant. Időnként kíváncsian kérdezett egyet-egyet, épp csak annyit, hogy a többiek tudják: ő is a csapat teljes jogú tagja lett.

A buborékok nem várattak sokáig magukra. Már messziről hallatszott a forrás különös csobogása, ami semmi máshoz nem hasonlított. Nem csupán a víz locsogott, hanem apró, vidám „pukk” hangok pattogtak a felszínen, mintha a forrás apró titkokat durrogtatna a levegőbe. Masni a térképre pillantott. A három hangjel mellől egy szabályos, kör alakú ösvény indult el: apró buborékkörök követték egymást a papíron.

— Emlék-buborék forrás — olvasta fel Virágfül halkan, ahogy a térkép szélén halvány, ezüstös betűk tűntek elő.

Bundás csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

— Buborék, amiben emlék lakik? Az mégis hogy fér bele?

Hópihe legszívesebben felkuncogott volna a medve értetlenkedésén, de mostanra rutinosabbá vált: inkább csak a szeme csillant meg huncutul. Süti, a kutya óvatosan a forrás széléhez lépett, és nyelt egy kortyot a kristálytiszta vízből, majd elégedetten csóválta meg a farkát. Panka is megízlelte a vizet, aztán apró mancsaival megtörölgette a bajuszát, és halkan suttogta:

— Ez a víz… mintha mosolyogna.

Bundás majdnem elnevette magát, de eszébe jutott a csendes szabály, így csak a szemei mosolyogtak vissza a kis barátjára.

A forrás valóban ontotta magából a buborékokat: szálltak a levegőben aprók, óriásiak és szabályos közepesek is. Mindegyik belsejében egy-egy mini-kép úszott, mint egy pöttömnyi, lebegő mozivászon. Az egyik buborékban a Zizegő Papírliget levelei táncoltak, és a betűk kis cipőkben tipegtek a kéreglapokon. A másikban az Árnyék-ösvény sötét sávja villant fel, ahol Panka árnyéka ugrándozott vidáman. Volt egy annyira mulatságos kép is, hogy Hópihe majdnem hangosan felkacagott: Bundás egy pillanatra akkora lett benne, mint egy apró gesztenye, és egy hatalmas mézeskanalat próbált nagy nehezen megemelni. A nyuszi gyorsan a mancsába harapott, nehogy elrontsa a varázslatot.

Masni is felismerte önmagát az egyik gömbben, ahogy épp valakit átsegítenek a lebegő lámpások taván. Egy másikban Bundás hajolt egy mézes bödön fölé, amiből méz helyett ragyogó fény áradt, a harmadikban pedig Hópihe és Virágfül egyszerre érintették meg a föld alatt fénylő gyökereket.

A képek azonban egyszer csak összekeveredtek. A buborékok kergetőzni kezdtek, és az emlékek össze-vissza csúsztak bennük. Masni buborékjában hirtelen Virágfül szemüvege csillant meg, Bundáséban pedig egy pocok árnyéka surrant át.

— Nem tudjuk, melyik emlék kihez tartozik — suttogta Masni aggódva.

Próbálta követni az egyik gömböt a szemével, de az pajkosan egy másik mögé bújt, majd hirtelen újra felbukkant a fű felett.

— Nem baj — nyugtatta meg Virágfül. — A buborékok szeretnek játszani. Mi pedig megtanulunk úgy figyelni rájuk, hogy közben nem kergetjük őket.

Virágfül ünnepélyesen bólintott.

— Akkor jöjjön az első próba: a csendes nézés.

— Csendes nézés? — kérdezte Bundás értetlenül.

— Igen. A buborék csak akkor mutatja meg magát tisztán, ha nem beszélünk egyszerre, vagy túl hangosan.

Masni magasba emelte a mancsát, jelezve a szabályt:

— Egy buborék. Egy néző. A többiek pedig… csak figyelnek.

Így is tettek. Először Hópihe lépett közelebb. A kép kezdetben elmosódott volt, mert a nyuszi izgatottan pislogott. Aztán vett egy mély, lassú levegőt, és teljesen megnyugodott. Masni jelbeszéddel mutatta a többieknek: mutatóujj a száj elé, majd egy bólintás. „Most ő néz.” Bundás a mancsát a mellkasára tette, jelezve, hogy türelmesen vár.

Abban a pillanatban a buborék képe kitisztult: egy csengő-liliom csilingelt benne, és Tüske Tóbiás, a sün intett feléjük barátságosan. Hópihe boldogan bólintott, és Masni felé fordult, mintha csak azt mondaná: „Ez a miénk, a tegnapi emlék!”

Ezután Bundás következett. Próbált mozdulatlan maradni, de a nagy csendben egyszer csak hangosan megkordult a pocakja. A mackó elpirult a zavartól.

— Bocsánat… — suttogta.

A forrás buborékjai azonban nem haragudtak. Inkább fújtak egy újabb gömböt, mintha csak azt üzennék: „Semmi baj, próbáld újra!”

Virágfül halkan megjegyezte:

— Ez a forrás kedves. Nem vizsgáztat, inkább türelemre tanít minket.

Ahogy megszólalt, a buborék azonnal összekuszálódott, és a kép úgy táncolt, mintha megcsiklandozta volna a hang. Bundás ekkor a hasára tette a mancsát, és határozottan suttogta:

— Most… csönd.

A buborék ismét kitisztult. Egy olyan kép jelent meg benne, amit még nem is ismertek: Bundás finoman dobbantott egy föld alatti kapunál.

— Ez még nem történt meg velünk. — csillant fel Virágfül szeme. — Úgy tűnik a forrás néha… előre is emlékezik.

Ezután sorra jelentek meg az újabb emlékbuborékok. Virágfül segített felfedezni az apró részleteket.

— Nézd, itt a levélpecsét a térkép szélén! Az Masni buborékja lesz.

— Itt pedig a sötét árnyékkavics! — súgta Hópihe. — Az a mi tegnapi jelünk.

Süti közben minden buborékot körbeszaglászott, mintha az emlékeknek is lenne saját illata. Néha elégedetten vakkantott egyet, és Virágfül ilyenkor tudta: „Ez fontos momentum.” Szép lassan minden emléket a gazdájához társítottak.

— A forrás tényleg megajándékoz minket — mondta Masni hálásan. — Megmutatja a legszebb pillanatainkat.

Süti közben egy különös követ talált a parton. Olyan sima volt, hogy a buborékok néha rátelepedtek, mint egy apró pihenőpadra.

— Ez a kőmedencéhez vezet — mutatott rá Virágfül. — Nézzétek, a víz sodrása is errefelé húz.

A csapat lassan körbejárta a forrást. A víz egy ponton három apró repedésből szivárgott fel, mintha láthatatlan ujjhegyek csiklandoznák alulról a sziklákat. Egy buborék épp akkor emelkedett a magasba, amikor Masni ráfigyelt. Három különös jel villant fel benne.

— Nézzé… — kiáltotta Masni izgatottan, de a mondat végét már nem tudta befejezni.

Pukk! A buborék szétpattant, a kép pedig elillant.

— Jaj, elrontottuk? — kérdezte Hópihe ijedten.

Virágfül szelíden megrázta a fejét.

— Nem. Ez is a próba része. Újra kell kérnünk a forrástól.

Masni lehajolt a vízhez, és a legkedvesebb hangján szólt hozzá. Panka is odasomfordált mellé, és suttogva kiegészítette:

— Kérlek szépen.

A forrás erre mintha még lágyabban kezdett volna bugyborékolni. A víz érezhetően hallotta a kedves szavakat.

— Kérlek, mutasd meg még egyszer. Nem sietünk sehová.

A forrás mintha barátságosan visszamosolygott volna. A buborékok most lassabban, nyugodtabban érkeztek. És valóban: felbukkant a kép a különös jelekről.

— Ott születnek az emlékek — mutatott Virágfül a part menti kis kőmedencére.

A forrás utoljára még megmutatta ahogy a buborékok világra jönnek a szikla repedéseiből. Virágfül gyorsan lerajzolta a három kis jelet a térkép szélére.

Ahogy elindultak a part mentén, Masni valami csillogót pillantott meg a fűben. Egy apró, áttetsző kavics volt az. Pontosan úgy nézett ki, mint egy megdermedt buborék, de nem volt ragacsos vagy nedves.

— Buborék-kavics — állapította meg Virágfül. — Nem a vízből való, csak a part találta nekünk.

Masni egy pici, átlátszó kört rajzolt a hangjelek mellé a térképre. A fény most három apró pöttyben futott tovább előttük az ösvényen. Kop-kop-kop — hallatszott, mintha a föld mélye hívná őket.

— Akkor most a föld alatti kapu következik — bólintott Virágfül, és óvatosan visszacsúsztatta a térképet a tokjába.

Mielőtt elindultak volna az új kaland felé, Masni még egyszer visszanézett a csillogó vízre.

— Köszönjük az emlékeket! — suttogta.

A buborékok abban a pillanatban mind egyszerre emelkedtek a magasba, mintha csak integetnének az útra kelő csapatnak.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba