Masni és a Suttogó Kőhíd

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni egy olyan reggelen ébredt, amikor a világ egészen halkan kezdett el létezni, mintha még a fűszálak is csak suttogva merték volna köszönteni a napot. A levegő friss és tiszta volt, a napkorong pedig éppen csak kidugta aranyszínű orrát a távoli dombok mögül. Virágfül már a patakparti köveken ücsörgött, és egy apró, csillogó kavicsot forgatott a mancsában, mintha egy titkos üzenetet próbálna leolvasni róla. Bundás közben nagy komolyan a hátizsák szíjait igazgatta, Hópihe pedig vidáman kergetőzött a saját árnyékával, mintha egy láthatatlan dallam diktálná a lépteit. Süti kutyus izgatottan szimatolt az avarban, majd egy rövid, éles vakkantással jelezte: a csapat készen áll.

– Halljátok? – kérdezte Hópihe, és a füle hegyét kíváncsian a szél felé fordította. – Mintha a bokrok titkokat mondanának egymásnak.

Masni a rét széléhez lépett, ahol egy keskeny, sűrű cserjékkel szegélyezett ösvény indult a völgy felé. Az út mentén egy viharvert, de barátságos táblácska állt, rajta egy kőhíd rajzával, amit furcsa, hullámzó vonalak vettek körül, mintha a kövek maguk is beszélni próbálnának.

– Suttogó Kőhíd – olvasta fel Virágfül halkan. – A jel szerint ez az utunk.

Bundás megsimogatta a pocakját, és kissé gyanakvóan nézett az ösvényre.

– Remélem, a híd suttogva nem azt akarja közölni, hogy ma elmarad az uzsonna.

Hópihe felnevetett, Süti pedig még egyet vakkantott, ami mindenki számára egyértelműen azt jelentette: indulás!

Az út egy sebesen futó patakhoz vezetett. Ott magasodott felette a híd: széles, simára koptatott kövekből épült, a korlátján pedig puha, zöld mohapamacsok ültek, mint apró, alvó gombócok. Ahogy ráléptek az első kőre, különös nesz ütötte meg a fülüket. Nem zaj volt ez, inkább olyan suttogás, mint amikor valaki egy fontos titkot oszt meg velünk.

– Csak visszhang lenne? – tanakodott Masni, és óvatosan a korláthoz húzódott.

A híd kövei mintha rezegtek volna a talpuk alatt, a suttogásból pedig szavak kezdtek formálódni: „kedvesség”, „figyelem”, „lépés”. Virágfül elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Ez nem egyszerű visszhang. Ez a híd figyel minket, és szabályai vannak.

Bundás bátran előrelépett, de amint kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit, a híd hirtelen még nagyobb csendbe burkolózott. A mackó torkából csak egy egészen vékony, cincogó hangocska jött ki.

– Hűha… – suttogta Bundás meglepetten, de a hangja továbbra is olyan maradt, mintha egy kismadár beszélne belőle. Meglepődve tapogatta a torkát. – Én tényleg így beszélek?

Hópihe a mancsával takarta el a száját, nehogy felkacagjon, Süti pedig hiába próbált tekintélyesen ugatni, csak egy halk „vuff” hallatszott.

– A híd kölcsönkérte a hangunkat! – jött rá Masni.

Ekkor apró koppanás hallatszott a korlát felől. Egy kőből faragott, pici bagoly csücsült ott, akinek a szemei helyén két fényes kavics csillogott.

– Kőszem vagyok, a híd őre – szólalt meg a kőbagoly. A hangja olyan volt, mintha két görgetegkő koccanna össze, mégis barátságosan csengtek a szavai. – Ne féljetek, a hangotok nem tűnt el, csak pihenni ment.

Virágfül udvariasan biccentett.

– Hogyan tudnánk visszakapni?

Kőszem a szárnyával a híd közepe felé mutatott.

– A híd szereti a nemes szavakat és a figyelmet. Három feladványt ad nektek. Ha megfejtitek őket, a kövek visszaadják, amit elrejtettek.

Bundás nagyon halkan dörmögte oda Masninak:

– Én ismerem a legnemesebb szót… úgy kezdődik, hogy „méz”.

Kőszem a híd közepére libbent, és a suttogás egyszerre rendezetté vált, mintha a hangok sorba álltak volna.

– Mi az, amiből minél többet adsz másoknak, neked annál több lesz belőle? – visszhangzott az első kérdés.

Masni megvakarta a füle tövét.

– Ez biztosan nem a répa, ugye? – kérdezte bizonytalanul.

Virágfül elmosolyodott.

– Nem répa, Masni. Valami olyasmi, amitől a barátaink szeme és a szívünk is fényesebb lesz.

Hópihe ekkor halkan, de magabiztosan kimondta:

– A kedvesség!

A híd kövei abban a pillanatban megcsörrentek, mintha apró ezüstharangok lennének. A levegőben felerősödött a hang, és Bundás torka is kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Hamarosan érkezett a második feladvány:

– Mi az, ami akkor is vezet, ha nincs lába, és akkor is mutatja az utat, ha nem szólal meg?

Süti hirtelen felkapta a fejét, és az egyik kőrepedéshez szaladt. Egyet vakkantott – most már majdnem olyan öblösen, mint régen. A repedésből egy vékony, ezüstösen csillanó csík bújt elő, mint egy fényes fonál. Masni a mancsával követte a vonalat.

– Egy jel! Vagy egy nyom!

Virágfül rábólintott.

– Az irány! A térkép vezet minket.

A híd újra csilingelt, a suttogásból pedig vidám kacagás lett. Hópihe úgy érezte, mintha a szellő is tapsolna körülöttük. A harmadik feladvány azonban nehezebbnek tűnt:

– Találjátok meg, ami hiányzik az őrből, és a híd kapuja teljesen megnyílik előttetek.

Kőszem szomorúan lesütötte kavics-szemét.

– Tegnap este viharos szél söpört végig a völgyön. Az egyik kőszemem kigurult a helyéről, és elnyelte a híd mélye. Azóta a kövek nyugtalanok, és nem találják a békéjüket.

Bundás óvatosan odahajolt a bagolyhoz.

– Hol láttad utoljára?

Kőszem a korlátra mutatott, ahol egy apró, üres lyuk tátongott.

– Ide való a szemem, de valahol a kövek és a moha között bujkálhat.

Masni azonnal letérdelt, és centiről centire vizsgálni kezdte a híd felszínét.

– Keressük meg! Kőszem, milyen az a kavics?

– Kicsi, sima, és úgy ragyog, mintha a holdfény maga költözött volna bele – felelte az őr.

– Holdcsókos kavics! – lelkendezett Hópihe. – Ez igazán szépen hangzik.

Virágfül a legmélyebb repedéseket is átnézte.

– A patak párája miatt a kövek csúszósak. A kavics biztosan ott akadt meg, ahol a víz lecsorog a mélybe.

Bundás óvatosan, vigyázva a mohára, megemelt egy nagyobb, lapos követ, hogy a többiek benézhessenek alá.

– Itt semmi sincs, csak egy nagyon álmos csiga – sóhajtott fel Masni az első sikertelen próbálkozás után.

Süti azonban nem adta fel. Kitartóan szimatolt, majd egy halk vakkantással megállt egy dús mohapamacs előtt. A zöld gombóc alatt valami különösen megcsillant. Masni óvatosan félrehajtotta a puha mohát, és ott feküdt a keresett kincs. Sima volt, és olyan belső fény áradt belőle, mintha egy parányi csillagot zártak volna a kőbe.

– Megvan! – kiáltotta Masni, és a hangja már teljesen a régi, csengő volt.

Hópihe örömében pördült egyet a tengelye körül, Virágfül pedig két ujja közé csippentette a kavicsot, és odaadta Kőszemnek.

– Vigyázz rá nagyon, nehogy újra elvigye a szél!

A kőbagoly a korlátra lépett, és Masni segítségével óvatosan a helyére illesztette a szemet. Abban a pillanatban, ahogy a kavics a lyukba csúszott, a híd egészen elcsendesedett. Aztán a kövek mély, elégedett morajjal szólaltak meg, mintha a híd egy hatalmasat sóhajtott volna a megkönnyebbüléstől.

– Köszönöm – visszhangzott minden kőből.

És minden hang visszatért: Süti vakkantása újra vidáman pattogott, Bundás hangja ismét mélyen dörmögött, Hópihe nevetése pedig úgy csilingelt, mint korábban.

– Most már átkelhetünk? – kérdezte Bundás, és óvatosan rátette a mancsát a hídra.

A híd többé nem rejtett el semmit. A suttogás megmaradt, de már nem volt titokzatos, inkább olyan volt, mint egy kedves nagymama meséje. A túloldalon, egy lapos kövön egy pici, fából faragott dobozka várt rájuk. A tetején három jel díszelgett: egy híd, egy szélforgó és egy harang. Masni kinyitotta a fedelet. Odabent egy apró szélforgó-lapát hevert, amit csillámló festékkel díszítettek, mellette pedig egy cédula állt: „A következő út ott kezdődik, ahol a szél megtréfálja a füvet.”

Virágfül gondosan elrakta a lapátot.

– Szélforgó. Ez biztosan egy új, izgalmas hely lesz.

Hópihe a doboz tetején lévő harangra bökött.

– És nézzétek, harang is lesz! Imádom a csilingelést!

Kőszem felröppent a korlátra és utoljára még rájuk nézett.

– Jó szívetek van, vándorok. Menjetek bátran, és mindig figyeljetek arra a suttogásra, ami a barátaitok szívéből jön.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba