Masni és a Fényfolyam Titka

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Reggel volt az erdőben, a fák törzsei között még ott ült a párás, halkan nevetgélő köd. Masni vidáman szaladt előre a harmatos réten, de egyszer csak hirtelen megtorpant.

– Nézzétek! – suttogta, mintha még a levegő is hallgatózna.

A tisztás közepén vékony, aranyos fénycsík kanyargott a fű között, éppen úgy, mint egy apró, csillogó folyó. Nem víz volt ez, inkább olyan tünemény, mintha a napfény véletlenül lecsúszott volna a fűszálakon, és ott felejtette volna a ragyogását. Virágfül egészen közel hajolt a különös jelenséghez.

– Ez… tiszta fény. De miért folyik, mint a patak? – kérdezte ámulva.

Bundás megvakarta a füle tövét, és nagyot szimatolt.

– Ha ez méz lenne, már rég a tálamban folyna – jegyezte meg reménykedve.

Hópihe felnevetett a mackó szavain.

– Az a baj veled, Bundás, hogy te még a naplementét is tálban képzeled el!

Süti kutyus egyszer csak megemelte a fejét, és két gyors, vidám vakkantással jelezte, hogy felfedezett valamit. Masni is észrevette: a fénycsík néha elhalványult, mintha egy láthatatlan kéz néha befogná a szemét. A tisztás szélén, a bokrok tövében egy apró, csillogó kavicsokból kirakott jel állt a földön. Egy nyilat formázott, amely alatt egy rövid felirat állt: „A Fényfolyam erre”.

– Akkor ez egy titkos út! – mondta Masni, és már indult is volna.

– Csak óvatosan – szólt utána Virágfül. – Úgy tűnik, mintha a fény ijedős lenne.

– Ijedős fény? Na, ilyet se hallottam még! – csodálkozott Hópihe.

Süti egyetértőleg vakkantott, és a kis csapat elindult a különös ösvényen. A fénycsík egyre szélesebb lett, és hamarosan valódi, hömpölygő folyammá változott. A partján a fűszálak ezüstösen vibráltak, mintha valaki apró tükörszilánkokat szórt volna közéjük. A folyam nem csobogott, mint a víz, inkább halkan zizegett, mint amikor egy régi könyv lapjait pörgeti a szél.

– Figyeljetek csak… mintha betűk úsznának benne! – mutatott a folyamra Virágfül.

Masni a fény fölé hajolt, és látta, hogy a sodrásban valóban apró, villanó jelek futnak. Nem voltak ismerős betűk, mégis olyan érzést keltettek, mintha a folyam egy titkos történetet mesélne. Hópihe izgatottan toppantott a mancsával.

Bundás kíváncsian kinyújtotta a mancsát, hogy megérintse a ragyogást. Abban a pillanatban a fény megremegett, a villanó jelek pedig rémülten összekuszálódtak. A folyam színe hirtelen szürkévé vált, mintha egy sötét viharfelhő telepedett volna rá.

– Hoppá… – mormogta Bundás bűnbánóan. – Én csak… köszönni akartam neki.

– Semmi baj, próbáljuk meg máshogy – nyugtatta meg Masni a barátját.

Virágfül körbenézett, és a parton észrevett három lapos, különös követ. Ahogy a szél hozzájuk ért, finom, tiszta csendüléssel válaszoltak. A kövek mellett egy vékony ágakból font tábla állt: „A Fényfolyam nem szereti a sietséget. Ha túl gyorsan nyúlsz felé, összezavarodik. De ha csendben figyelsz rá, megmutatja, merre van a Fénykulcs”.

– Fénykulcs? Az meg micsoda? – kérdezte Hópihe.

– Nem tudom, derítsük ki – felelte Masni a szürkés vizet figyelve.

– Akkor kezdjük azzal, hogy csendben maradunk és figyelünk – javasolta Virágfül.

Mind leültek a partra, és mozdulatlanul vártak. A fény lassan visszanyerte arany színét, mintha megkönnyebbült volna a türelmüktől. A sodrásban hirtelen kirajzolódott egy halvány kép: egy kanyargós erdei ösvény, a végén pedig egy távoli, csillogó tárgy.

– Az ösvény a Suttogó Fenyvesbe vezet – állapította meg Virágfül.

– Induljunk akkor – mosolygott Masni. – De most lassan haladjunk, mint egy álmos csiga.

Az út sűrű fenyők közé vezetett, ahol az ágak összeértek a fejük felett, mintha egy végtelen, zöld alagútban sétálnának. Itt minden hang másképp szólt: a tűlevelek nem ropogtak a talpuk alatt, hanem halkan suttogtak minden lépésnél.

– Ez a fenyves olyan, mintha egy titkos tanácskozáson vennénk részt – súgta Bundás.

Hópihe megsimogatta egy fenyő törzsét, mire a fa halkan, mintha csak a szél fújna a tűlevelek között, válaszolt: „Vigyázz a hangodra!”.

– A fenyők tényleg beszélnek! – álmélkodott Masni.

Süti hirtelen megmerevedett, az orrát a magasba emelte, és egy mély, komoly vakkantással jelzett a többieknek. A közeli bokrok mélyén valami fényesen megcsillant. Masni óvatosan odalépett, és a fűben egy apró tollat talált. De nem akármilyen toll volt ez: a vége úgy ragyogott a félhomályban, mint egy távoli csillag.

– Ez egy madártoll, de nézzétek, mennyire világít! – kiáltott fel Hópihe.

A következő pillanatban suhogás hallatszott, és egy szarka landolt egy közeli ágon. A csőre mellett apró gyöngyök lógtak, a fején pedig egy pici, fényes kupakot egyensúlyozott, mintha koronát viselne.

– Szia! Te hagytad el ezt a különleges tollat? – kérdezte Masni kedvesen.

A szarka büszkén kihúzta magát.

– A nevem Csinos. Csillogó Csinos. És igen, a toll az enyém… vagyis hát, majdnem az enyém.

– Mit jelent az, hogy majdnem? – kérdezett rá Virágfül.

Csinos bűnbánóan leeresztette a szárnyait.

– Láttam egy ragyogó kulcsot a Fényfolyamnál. Olyan szép volt, hogy… elhoztam. Csak kölcsönbe, tényleg! Meg akartam nézni közelebbről. De amint elvittem, a fenyves suttogni kezdett, én pedig megijedtem, és eltévedtem. A kulcs meg beleesett a Tükörkavicsok közé.

– Szóval mégiscsak elvitted – jegyezte meg Bundás.

– Ha elvitted, most segítened kell visszavinni – mondta Masni halkan, de határozottan. – A Fényfolyamnak szüksége van rá.

Csinos bólintott, a hangja már nem volt olyan rátarti.

– Sajnálom. Segítek megkeresni. Megmutatom az utat a Tükörkavicsokhoz, de vigyázzatok: ott nem szeretik, ha valaki csak a saját magával van elfoglalva.

Hópihe kuncogva oldalba bökte Bundást.

– Akkor neked nagyon kell vigyáznod, Bundás! Ha meglátod magad a tükörben, még a végén megkérdezed tőle: „Szia, te szép mackó, hol a süti?”

Bundás csak dörmögött valamit az orra alatt, Süti pedig egy határozott vakkantással jelezte, hogy ideje indulni. Nemsokára egy különös mezőre értek, ahol a földet lapos, csillogó kavicsok borították. Mindegyik úgy verte vissza a fényt, mintha apró tükrök lennének.

– Nézzétek, ott vagyok! – kiáltott fel Hópihe az első kőbe pillantva. De a kép abban a pillanatban eltorzult, a kavicsok pedig halkan összesúgtak: „Aki csak magát nézi, eltéved”.

– Ne bámuljatok bele sokáig! – figyelmeztetett Virágfül. – Inkább a kulcs fényét keressük!

– Ott! A nagy, háromszög alakú kavicsnál! – mutatott le az égből Csinos.

Bundás azonnal segíteni akart, és határozottan rálépett az egyik fényes kőre, de abban a pillanatban kicsúszott a lába, és csak egy bokorba kapaszkodva tudott megállni.

– Ha összevissza futunk, a kavicsok teljesen összezavarnak minket! – kiáltotta Virágfül.

Masni rájött a megoldásra: a tükrök nem szeretik a kapkodást, csak a rendet. Csinos a magasból látta a kövek mintázatát, és diktálni kezdte az utat: „Kör… kör… csillag… háromszög…”. Masni indult elöl, minden lépésnél megállva, Bundás pedig figyelt, hogy elkapja a többieket, ha megbillennének.

Végül elérték a nagy háromszögletű kavicsot, amelynek tövében ott ragyogott az elveszett kincs. Masni óvatosan kiemelte a résből az áttetsző, napfény-színű kulcsot.

– Megvan! – lélegzett fel Csinos. – És most már tényleg vissza akarom vinni.

A következő állomásuk a Csend dombja volt, ahol apró, szélben ringó harangok díszítették az ösvény szélét. Egy tábla figyelmeztette őket: „A kulcs csak csendben emlékszik. Ha zajt csapsz, elalszik, és visszavisz az elejére”. Masni érezte, hogy a kezében tartott kulcs szinte lélegzik: ha gyorsan mozdult, elnehezült, ha lassan, akkor könnyű maradt, mint a pehely.

Bundás azonban hirtelen észrevett egy elferdült harangot, és meg akarta igazítani, de a szava végiggördült a domboldalon. A harangok azonnal válaszoltak: ezernyi apró csilingelés támadt, a Fénykulcs elhalványult, ők pedig egy szempillantás alatt újra a domb alján találták magukat.

– A zaj miatt a kulcs elfelejtette az utat – magyarázta Virágfül.

Másodszorra már némán, jelekkel kommunikálva vágtak neki az útnak. Virágfül ujjmutatásaival irányította a csapatot, Bundás pedig szorosra zárta a száját, csak a szemével mosolygott. Sikerült! A domb tetején egy újabb felirat várta őket: „A csend nem üresség. A csend figyelem”.

A Fénykulcs teljes pompájában felragyogott. Visszatérve a folyóhoz, Masni letérdelt a parton. Csinos a folyó fölé hajolt, és halkan beszélni kezdett:

– Fényfolyam… bocsáss meg, hogy elvittem a kulcsodat. Sajnálom. Most visszahoztuk neked.

Masni lassan a vízhez engedte a kulcsot. Amint az hozzáért a folyóhoz, hatalmas villanás támadt, mintha ezer szentjánosbogár gyúlt volna meg egyszerre. A fénycsík újra aranyosan hömpölygött, a benne úszó jelek pedig egyetlen, néma szót formáltak, amit mindannyian a szívükben hallottak: „Köszönöm”.

A köd felszállt, és a nap vidáman sütött le a barátokra. Csinos már indulni készült, de Masni megállította.

– Ne menj még! Aki hibázik, attól nem elfordulunk, hanem segítünk neki jóvátenni. És te megcsináltad.

Bundás egy mézes kekszet nyújtott át a szarkának. Csinos hálásan vette el az ajándékot.

A barátok együtt integettek a távozó szarkának, miközben a Fényfolyam halkan zizegett tovább a lábuknál, készen arra, hogy újabb történeteket meséljen nekik.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba