Masni és a Szélforgó-labirintus

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Másnap reggel a szél már korán munkába állt: huncutul csiklandozta a fák lombjait, és úgy zörgette a bokrok leveleit, mintha valaki apró papírlapokat rázna egy dobozban. Masni elővette a tegnapi dobozkából kapott, csillámló szélforgó-lapátot. Ahogy a napfény rásütött, a lapát hirtelen megpördült a mancsában, és makacsul egy bizonyos irányba mutatott.

– Nézd csak! – szólalt meg Virágfül. – Ha mindig arra fordul, ahol a legerősebb a szél, akkor ez a lapát nekünk egyfajta iránytű lesz.

Bundás elvigyorodott, és megigazította a kalapját.

– Én is egyfajta iránytű vagyok. Mindig arra fordulok, amerről az uzsonna illatát hozza a szél.

Hópihe felkuncogott a mackó szavain, Süti pedig egy vidám vakkantással máris az út elejére szaladt. A rét végén egy egészen különös mező kezdődött. Itt a fű sokkal magasabb volt, mint máshol, és mindenfelé szélforgók álltak: voltak köztük aprók, óriásiak, pöttyösek és csíkosak. Némelyik vadul pörgött, mások mozdulatlanul bámulták az eget, mintha egy jelre várnának.

Ahogy továbbmentek, az ösvény egyszer csak véget ért, és sűrű sövényfalak emelkedtek a helyébe. Nem voltak túl magasak, de olyan sűrűn nőttek, hogy nem lehetett átlátni rajtuk, a tetejükön pedig színes szalagok táncoltak a szélben.

– Ez egy labirintus – állapította meg Virágfül.

– Szélforgó-labirintus! – ujjongott Hópihe. – Ez igazán remekül hangzik!

A bejáratnál egy kis kapu fogadta őket, felette egy táblával: „Belépni bárki tud, de kijutni csak az fog, aki okosan figyel.” Süti gyanakvóan beleszimatolt a kapun túlnyúló folyosóba, majd egy határozott vakkantással jelezte: itt bizony történni fog valami.

Amint beléptek, a szél hirtelen felerősödött, és felkapta a szalagokat. A falak halkan susogni kezdtek, és Masninak olyan érzése támadt, mintha a labirintus mozogna: az egyik ösvény kiszélesedett, a másik pedig szép lassan összezárult előttük. Masni először megpróbálta egyszerűen követni a szél irányát, azt gondolva, hogy ha arra mennek, amerre a fű hajlik, biztosan kijutnak. Ám a labirintus hirtelen fordult egyet, a szél iránya megváltozott, és tíz lépés után pontosan ott álltak, ahol elkezdték.

Bundás csalódottan fújtatott egyet.

– Hát, ez a szél egyszerűen visszafújt minket. Első próbálkozás: sikertelen.

– Ez így nem lesz jó, a falak tényleg mozognak! – mondta a mackó gyanakvóan.

– Akkor nekünk is okosan kell mozognunk – felelte Virágfül, és a zsebébe nyúlt a tájolójáért, amit mindig magánál hordott. De a keze az üres mélybe merült. Az arca elfehéredett. – Eltűnt!

– Talán elhagytad útközben? – kérdezte aggódva Hópihe.

Süti hevesen szimatolni kezdett, majd hirtelen felnézett a sövény tetejére és ugatott egyet. Ott ült egy szarka, csőrében a csillogó tájolóval.

– Hé! – kiáltott fel Masni. – Az a mienk! Add vissza!

A szarka csak félrebillentette a fejét, a szeme pedig huncutul villant, mintha azt mondaná: „Ami csillog, az az enyém.” Azzal már tova is röppent a sövények felett.

– Ez nem szép dolog – morogta Bundás.

Virágfül azonban megőrizte a nyugalmát.

– Ez egy lecke. Meg kell mutatnunk neki, hogy mindennek következménye van, és amit elvett, azt vissza kell hoznia.

A szél ekkor még jobban feltámadt. A szélforgók kattogni kezdtek, a sövények pedig dühösen susogtak, ahogy a szarka eltűnt a következő kanyarnál.

– Utána! – adta ki a parancsot Masni.

Süti futott elöl, néha megállva, hogy jelezze az irányt. Egy ponton az ösvény kettévált.

– Merre tovább? – tanakodott Bundás.

Virágfül lehajolt a földhöz.

– Nézzétek, itt a fű le van taposva. A szarka biztosan megpihent itt egy pillanatra. Kövessük ezt a nyomot!

Hópihe közben egy apró szalagot kötött egy fűszálra.

– Ez a biztonság kedvéért van, hogy tudjuk, merre jártunk már.

Nemsokára egy kör alakú térre értek, aminek a közepén egy óriási, fa magasságú szélforgó állt. A lapátjai lassan forogtak, és minden fordulásnál más irányba fújtak egy kis szélcsíkot, ami átrendezte a sövényfalakat.

– Ez olyan, mint egy óriási játék! – suttogta Hópihe.

– A középpont irányítja az egész labirintust – jött rá Masni.

– Akkor vele kell szót értenünk – tette hozzá Virágfül.

Ekkor a fűből egy apró alak bukkant elő. Zöld sapkát viselt, a kezében pedig egy miniatűr szélforgót pörgetett.

– Pörc vagyok, a szélmanó – mutatkozott be pattogós hangon. – Látom, eltévedtetek a szél játékában.

– A tájolónkat keressük, egy szarka elvitte – magyarázta Masni.

Pörc felsóhajtott.

– Az a szarka… mindent összeszed, ami fénylik. De a szél nem szereti a kapzsiságot. Ha segítek nektek, visszaadhatjátok neki a tréfát.

– És hogyan? – kérdezte Bundás reménykedve.

– Állítsátok be a nagy szélforgót úgy, hogy pontosan abba az irányba fújjon, amerre a szarka repült. Akkor a szél maga fogja visszahozni őt ide – magyarázta a manó.

Virágfül azonnal figyelni kezdte a lapátok mozgását.

– Minden fordulásnál más az irány. El kell kapnunk a ritmust!

Masni és Bundás a szélforgó talpánál lévő nehéz karhoz léptek.

– Én tartom, te pedig fordítsd, amikor szólok! – mondta Bundás.

A kar nehéz volt, küzdeniük kellett az elemekkel. Masni ügyesen, apró mozdulatokkal irányította a szerkezetet. Virágfül halkan számolt:

– Egy… kettő… három… most!

Hópihe a szélcsíkokat figyelte.

– A kék csík mindig ugyanoda fúj! Ha az a bejárat felé néz, megvan az irány!

Süti vakkantott, amikor a kék csík megjelent. Masni a megfelelő pillanatban rántotta el a kart. A nagy szélforgó felgyorsult, majd egyetlen irányba merevedett ki. A sövényfalak susogva szétnyíltak, és a levegőben megjelent a szarka, aki meglepetten csapkodott a szárnyával, mert a szél nem engedte tovább. A csőréből kiesett a tájoló, és puhán a fűre pottyant. Masni azonnal felkapta.

– Megvan!

A szarka megszeppenve szállt le a földre, tollai összevissza álltak a szélfúvástól. Szégyenlősen oldalra nézett.

– Tudod – mondta Virágfül barátságosan –, ha elviszel valamit, ami nem a tiéd, annak mindig következménye van. Most például a szél hozott vissza, hogy visszaadhasd a zsákmányt.

A szarka halkan csipogott egyet, és a csőrével óvatosan megbökte a tájolót, mintha bocsánatot kérne. Aztán felröppent, de nem ment messzire, hanem körözni kezdett felettük, mintha mutatni akarná a kijáratot. Pörc elégedetten bólintott.

A labirintus kijárata most már nyitva állt. A szarka fentről jelezte az utat, Süti pedig boldogan szaladt előre. A kijáratnál egy kis kőoszlop várta őket, a tetején egy harangocskával, mellette pedig egy üvegcse pihent, amiben aranyszínű köd kavargott. Masni óvatosan a kezébe vette. A köd benne úgy mozgott, mint a híg méz, de még annál is könnyebbnek tűnt. Virágfül elolvasta az oszlopba vésett feliratot: „Ahol a köd mézszínű, ott a csengés mutat utat.”

Hópihe meglengette a harangocskát, ami tisztán és hosszan csilingelt.

– Ködfalu… – suttogta Masni. – Ez lesz a következő állomásunk.

Süti vakkantott, Bundás elégedetten dörmögött, és a csapat elindult az ismeretlen felé. A szél most már nem tréfált velük, csak lágyan simogatta a hátukat, mintha azt suttogná: „Ügyesek voltatok.”

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba