Masni és a Jégvirág-kert

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Az erdő fölött még csak derengeni kezdett a hajnal, amikor különös, hűvös szellő suhant végig a bokrok között. Nem csípett, inkább csak huncutul csiklandozott, és friss, jeges illatot hozott magával a fák közé. Süti kutyus egyszer csak megtorpant, kíváncsian felemelte a fejét, és egy határozottat vakkantott. Az ugatás visszapattant a sötét fatörzsekről, a hang nyomában pedig egy aprócska, csillogó pihécske kezdett táncolni a levegőben.

Masni a fű fölé hajolt, de vigyázott, hogy ne érjen hozzá. Látta, hogy a pihe nem porszem és nem is virágmag, hanem valami egészen különleges dolog, ami a nap első sugaraiban szivárványos fényben tündököl. Egyetlen pillanatra megpihent egy levél csúcsán, aztán egy kecses fordulattal már szállt is tovább.

– Láttátok? – suttogta Hópihe, és már ugrásra készen állt, hogy kövesse a tüneményt.

Virágfül a szellő irányába fordította hosszú fülét.

– Ez nem akármilyen jel – jegyezte meg bölcsen. – A levegő hűvösebb lett tőle, mégis barátságos. Olyan, mintha valaki hívna minket.

Bundás nagyot szimatolt a párás levegőbe.

– Én csak azt érzem, hogy hirtelen jól esne valami édes és meleg, de ez a csillogás… ez valahogy még erősebb.

A pihécske közben a fák közé siklott, láthatatlan ezüst ösvényt rajzolva a levegőbe. Masni egy pillanatig elgondolkodott, aztán határozottan bólintott.

– Kövessük! De csak óvatosan. Ha ez egy üzenet, nem illik rárontani.

Süti újra vakkantott, és elindult, a farka pedig úgy járt, mint egy büszke kis zászló. A többiek követték, de nem rohantak: inkább úgy lépkedtek, akár egy titkos térkép óvatos olvasói a puha avaron. Nem sokkal később egy különös dombhoz értek. Az oldalában, a puha moha mélyén egy lapos kő bújt meg, rajta vékony vonalak futottak össze, mintha valaki réges-régen térképet karcolt volna bele.

Virágfül finoman felemelte a mancsát, intve a többieknek.

– Ne egyszerre! Nézzük meg sorban. Hátha ez is olyan félénk, mint a pihécske.

Masni leguggolt, és figyelmesen tanulmányozta a mintákat. A kanyargós vonalak egy rejtett völgyet rajzoltak ki, amelynek a legközepén egy csillag alakú jel díszelgett. A csillag mellett apró, csipkés rajzok lapultak, akár egy jégből faragott virág szirmai. Bundás a válla felett leskelődött.

– Jégvirág? Létezik egyáltalán olyan?

A szellő válaszul halkan megcsendült a faágak között. Süti izgatottan prüszkölt, és az orrával a kőbe vésett csillagra bökött. Masni felnézett a barátaira.

– Akkor irány a völgy! De ígérjük meg, hogy amit ott találunk, azt tisztelettel nézzük meg. Nem tapossuk le, nem rángatjuk, és nem rohanjuk le.

A többiek némán bólintottak. A hajnal szinte elégedett volt az ígérettel: egy árnyalattal fényesebben ragyogott tovább az erdő fölött. A térkép egy sűrű, páfrányos rész felé vezette őket. Itt az ösvény olyan keskennyé vált, hogy csak egymás után tudtak haladni, és még Süti is óvatosabban tette le a mancsát.

Egyszer csak megmozdult mellettük a föld. Egy kis barna kupac emelkedett ki, majd egy nedves orr bukkant elő, utána két kerek szem, végül pedig egy száraz levél, ami kalapként ült valakinek a fején.

– Hö! Ki zavarja meg a reggeli csendemet? – mormogta egy álmos, mély hang.

Egy vakond volt az, poros bundával és komoly arccal, de a szemében olyan kíváncsiság csillogott, mint egy frissen mosott kavicsban. Mancsában egy apró, összegöngyölt papírdarabkát szorongatott.

– Szia! – köszönt Masni halkan. – Nem akartunk zavarni. Csak egy völgyet keresünk.

A vakond hunyorgott a fényben.

– Völgyet? Az sok van errefelé. De titkos völgyet? Na, az már érdekesebb! Tapdi vagyok, és szeretem a térképeket.

Virágfül udvariasan biccentett.

– Találtunk egy jelet a mohában. Jégvirágokról mesélt nekünk.

Tapdi szeme felcsillant.

– A Jégvirág-kert! Hallottam már a hírét. Kevesen tudják az utat, mert a bejáratát sűrű párafelhő őrzi. Én egyszer már közel jártam hozzá, de aztán eltévedtem az egyik saját alagutamban. Nem éppen a legbüszkébb történetem…

Hópihe halkan kuncogott, Bundás pedig úgy tett, mintha nem ő lenne az, aki néha még a saját gondolataiban is képes eltévedni. Masni elővette a kőmintát, ügyelve rá, hogy a mohát ne bántsa. Tapdi végigsimította a karcolásokat.

– A csillag jó irány. De van itt egy jel, amit sokan elszalasztanak: ez a három pötty egymás mellett. Azt jelenti: háromszor figyelj, egyszer lépj! A völgy útja nem szereti a sietséget.

– Mi nem rohanunk – mondta Bundás komolyan. – Mi… határozottan haladunk.

Tapdi felnevetett, majd a fejével a páfrányok alá bökött.

– Segítek az első szakaszon. Van egy régi alagutam a gyökerek alatt. Ott nem zavar a párafelhő, és nem csúszik a sár.

Süti örömében vakkantott egyet. Tapdi eltűnt a földben, majd egy pillanattal később egy kis nyílás nyílt a gyökerek között, mintha maga az erdő nyitott volna kaput nekik.

– Csak egyesével! – súgta Virágfül.

Masni ment elöl, utána Hópihe, Bundás, végül pedig Süti. Az alagút hűvös volt, de biztonságos. Tapdi úgy vezette őket a sötétben, mintha minden kanyarban láthatatlan útjelzők irányítanák.

– Itt mindig visszhangzik a sietség – mutatott egy szűk kanyarra a vakond. – Ha futnátok, a falak megijednének, és rátok hullna a por. Így viszont csak halkan susognak nekünk.

Nemsokára egy tágasabb üregbe értek, ahol felülről halvány fény szűrődött be. Tapdi felmutatott.

– Ott fent már a völgy kapuja vár rátok. Innentől csak óvatosan! A párafelhő szeret tréfálkozni az utazókkal.

– Köszönjük, Tapdi! – bólintott Masni hálásan.

A vakond megemelte levélkalapját.

– Ha visszafelé jöttök, hagyjatok egy apró kavicsot a kőcsillag mellett. Szeretem tudni, ha valaki végül megtalálta, amit keresett.

A kis csapat kimászott a fényre, és az erdő levegője újra szikrázni kezdett. Az alagút után a fák ritkulni kezdtek, a levegő pedig nedvesebb lett. Puha, fehér köd ült a talajra, mintha az erdő selyempárnát terített volna az ösvényre. A köd mélyén patak csobogott, a víz felett pedig lapos kövek sorakoztak, mint egy természetes lépcsősor. A középső, legszélesebb kövön ott díszelgett a halvány csillag – ugyanaz a jel, mint a térképen.

– Ez lesz a Párakő-híd – suttogta Virágfül.

– Csak egyesével haladjunk. A ködben könnyű félrelépni – figyelmeztetett Masni.

Bundás bátran előrébb lépett.

– Majd én megyek elöl. Ha csúszna a kő, én elég erős vagyok, hogy megtartsam magam.

Az első és a második kő stabil volt, a harmadiknál azonban a köd sűrűbbé vált, és a kő felszínén vékony, csillogó jégréteg jelent meg. Bundás egy pillanatra megbillent, és már le is csúszott a kő széléről. Szerencsére nem a vízbe esett, hanem a parton egy puha mohapárnára huppant. A mancsán egy apró karcolás látszott. Ijedtében úgy nézett körbe, mintha a köd gúnyosan nevetne rajta. Hópihe azonnal oda akart ugrani, de Masni intett neki: csak lassan! Virágfül gyorsan keresett egy széles útifűlevelet, és óvatosan a karcolásra illesztette.

– Semmi baj – nyugtatta meg barátját. – Ez gyorsan begyógyul. De most már tényleg lassabban haladjunk!

Bundás nagyot fújt, aztán szégyenlősen elmosolyodott.

– Na jól van. Ez a köd ravaszabb, mint hittem.

Süti figyelmeztetően vakkantott, egyetértve azzal, hogy tilos a sietség. Innentől Virágfül számolta a lépéseket.

– Egy… kettő… megállunk. Megnézzük a követ. Aztán lépünk.

Így keltek át a patakon. A köd lassan elvékonyodott, szinte beletörődve, hogy ezúttal nem tudja megtréfálni őket. A túloldalon a talaj lejteni kezdett. A fák helyét alacsony bokrok vették át, a levegőben pedig olyan tiszta, hideg illat terjengett, hogy mindenkinek könnyebb lett tőle a lélegzetvétele. A pihécske ismét felbukkant, de most már sok-sok apró társával együtt. Szinte mind azt suttogták: „Jó úton jártok!”

Masni előre nézett. A lejtő alján felsejlett a völgy, és a levegő halkan csengetni kezdett. Nem hangosan, csak éppen annyira, hogy a fülük megrezdüljön tőle.

– Ott van – mondta Masni halkan.

Egyikük sem sietett tovább. A völgy bejáratánál két hatalmas szikla magasodott, mint két néma kapuőr. Közöttük keskeny ösvény kígyózott lefelé, felette pedig apró jégcsillagok lebegtek apró lámpásokként. Ahogy közelebb értek, egy árnyék suhant át a sziklákon. Egy bagoly landolt a legmagasabb peremen. Szemei olyan sárgák voltak, mint a felkelő nap első csíkja, tollai pedig úgy rétegződtek egymásra, mint egy élő, öreg könyv lapjai.

– Jó reggelt, vándorok – szólalt meg mély, nyugodt hangon. – Pirkadatőr vagyok, a Jégvirág-kert őre. Nem tiltom meg a belépést, de megkérdezlek titeket: tudjátok-e, hová érkeztetek?

Masni válaszolt, miközben érezte, mennyire fontos, hogy minden mozdulata nyugodt maradjon.

– A Jégvirág-kertbe jöttünk. Azt hallottuk, hajnalonta jégvirágok nyílnak itt.

Pirkadatőr lassan bólintott.

– Úgy van. De a jégvirágok különös lények. Ha túl sok szem és túl sok meleg mancs közeledik feléjük egyszerre, megijednek és elillannak. Nem fáj nekik, csak visszahúzódnak. Aki rohan, az sosem láthatja meg az igazi arcukat.

Bundás óvatosan felemelte a bekötött mancsát.

– Mi nem akarunk rontani. Csak megcsodálnánk őket.

– Akkor van egy kérésem – folytatta a bagoly. – Minden hajnalban felcsendül itt egy dal. Nem hangszerek szólnak, hanem a szél és a jégcsillagok muzsikálnak. Én hallom ugyan, de a dallam olyan finom, hogy nehéz egyedül észben tartani. Segítetek nekem „leolvasni” a dalt?

Süti rövidet vakkantott, mintha máris igent mondana. Hópihe lelkesen bólogatott, Virágfül pedig megkérdezte:

– Hogyan csináljuk?

Pirkadatőr a szárnyával a völgy felé mutatott.

– Lassú léptekkel haladjatok! Egyszerre csak egyvalaki közelíthet a virághoz. A többiek távolról figyelnek, és mindenki mást jegyez meg. A dal ugyanis több részből áll: színből, formából, hangból és illatból.

– Mint egy titkos feladat – suttogta Hópihe.

– Pontosan – felelte a bagoly. – A völgy nem szereti a kapkodást, de a játékot kedveli. Ha tisztelettel játszotok, a virágok is bátorabbak lesznek.

Masni bólintott.

– Megígérjük, hogy vigyázunk rájuk. Csak megfigyeljük őket, nem akarjuk megszerezni semmit.

Pirkadatőr elégedetten huhogott.

– Akkor lépjetek be. De ne feledjétek: a kert olyan, mint egy tükör. Azt mutatja meg nektek, amilyenek ti magatok vagytok.

A barátok elindultak az ösvényen. A köd mögött a völgy mélye lassan feltárult, a csillogás pedig egyre sűrűbbé vált, mintha a hajnal itt őrizné legféltettebb kincseit. A völgy alján egy kis tisztás terült el. A föld fehéren derengett, de nem a hótól, hanem a finom, jeges portól, ami úgy szikrázott, mintha gyémántcukrot hintettek volna szét rajta. A tisztás közepén egy apró dombocska emelkedett, a tetején pedig ott tündökölt a jégvirág. Szirmai áttetszőek voltak, mint a kristály, de a belsejében halvány kék fény lüktetett, mintha egy cseppnyi hajnali eget zártak volna bele. A virág körül halkan zenélt a levegő, apró üvegcsengettyűk játékára emlékeztetve.

Hópihe elakadt lélegzettel figyelte. Bundás és Virágfül is mozdulatlanná vált. Masni szívét egyszerre járta át az izgalom és az áhítat. Süti halkan nyüszített, majd egy egészen aprót vakkantott, ő sem akarta megtörni a varázslatos csendet.

– Csak egy pillanatra menjünk közelebb – suttogta Hópihe.

– Én is csak látni szeretném jobban – motyogta Bundás.

– Megszámolnám a szirmait – tette hozzá Virágfül.

Masni is kíváncsi volt, és akaratlanul is előrehajolt. Ekkor mindannyian egyszerre tettek egyetlen lépést a virág felé. Nem rohantak, de ez a közelség olyan volt, mintha túl sok forróság gyűlt volna a törékeny virág fölé. A jégvirág fénye megremegett. A csengés elnémult. A kristályszirmok megreszkettek, és a virág egyszerűen köddé vált, ami puhán visszaszállt a völgy fölé. Nem maradt utána semmi, csak egy kis csillogó jégpor és egy nagyon-nagyon mély csend.

Hópihe tátott szájjal állt. Bundás megtorpant, Virágfül pedig szomorúan pislogott.

– Ezt elrontottuk – szólalt meg Masni halkan.

Pirkadatőr nem korholta őket. Lejjebb siklott a magasból, és a dombocska mellé telepedett.

– A kert nem haragszik – mondta békésen. – Csak jelez nektek, hogy még van mit tanulnotok. Mit gondoltok, mi történt?

– Túl sokan voltunk egyszerre – ismerte el Virágfül.

– Azt hittem, ha mind egyszerre nézzük, akkor gyorsabb lesz – vakarta meg a füle tövét Bundás.

– Én meg azt hittem, minél közelebb vagyunk, annál szebb lesz – hajtotta le a fejét Hópihe.

Masni a csillogó porra nézett, és eszébe jutottak Tapdi szavai.

– Talán nem a gyorsaság a fontos. Hanem az, hogy hagyjuk a virágot olyannak lenni, amilyen ő maga szeretne lenni.

– A jégvirág nem veszett el, csak visszabújt a földbe – bólintott Pirkadatőr. – Ha türelmesek lesztek, újra előjön.

Ekkor Süti hirtelen felkapta a fejét. A ködben egy fekete-fehér árnyék suhant át, és valami fényesen megcsillant.

– Egy szarka! – súgta Hópihe.

A tisztás szélén egy szarka tipegett büszkén. Csőrében egy hatalmas, szikrázó jégcseppet forgatott, mintha csak egy ritka ékszert talált volna. Szemei élénken villogtak, és már indult is volna a zsákmányával.

– Ő Csillámszikra, a fészekdíszítés bajnoka – szólalt meg halkan Pirkadatőr. – Néha elfelejti, hogy ami szép, az nem feltétlenül elvihető.

Csillámszikra felröppent a jégcseppel. A völgy csengése ebben a pillanatban megbotlott, mintha egy hangszer picit elhangolódott volna. Masni összenézett a többiekkel.

– Azt hiszem, kaptunk egy új feladatot.

A szarka nem repült messzire. Letelepedett egy közeli bokorra, és elégedetten nézegette a jégcseppet, ami nem olvadt el, hanem belülről ragyogott. Masni békésen, lassú léptekkel közeledett felé. Virágfül hátul maradt, Bundás és Hópihe pedig tisztes távolságból figyelték, hogy ne ijesszék meg a madarat. Süti a tisztás szélén ült, csak a fülei mozogtak ütemesen.

– Szia, Csillámszikra! – köszönt Masni kedvesen. – Igazán gyönyörű az a jégcsepp a csőrödben.

A szarka megborzongatta a tollait.

– Az bizony! Pont ilyen hiányzott még az otthonomból. A ködös reggelek olyan szürkék, a csillogás meg vidámságot hoz.

Virágfül egy fél lépést tett előre, majd megállt.

– Megértem. De ez a jégcsepp ide tartozik, a völgy dalának része. Ha elviszed, a zene elcsúszik, a jégvirágok pedig nem nyílnak ki többé. Akkor senki sem láthatja meg a csodájukat.

– Tényleg ennyit számít egyetlen csepp? – billentette oldalra a fejét Csillámszikra.

Pirkadatőr hangtalanul melléjük szállt.

– Itt minden apróságnak helye van. Ha kölcsönkérsz valamit, kérdezz! Ha elviszel valamit, hozd vissza! Ez a völgy nem piac, hanem egy élő dal.

A szarka elhallgatott, majd lassan bólintott.

– Nem akartam én bajt. Visszaviszem.

Hópihe szeme felcsillant a távolból.

– De segíthetsz is nekünk! Te fentről mindent látsz. Lehetnél a mi jelzőnk, hogy egyszerre csak egyvalaki menjen a virág közelébe.

– Jelző? Ez tetszik! – húzta ki magát büszkén a madár. – És akkor én is láthatom a virágokat?

– Igen – felelte Masni. – Sorban, egymás után, hogy a virág is megmaradjon nekünk.

A szarka óvatosan visszavitte a jégcseppet a tisztásra, és pontosan oda tette, ahol találta. A völgy csengése azonnal kitisztult, gyönyörűen szólt ismét. Virágfül halkan felosztotta a feladatokat:

– Masni, te figyeld a szirmok formáját! Bundás, te a fény lüktetését nézd! Hópihe, te jegyezd meg az illatot! Én pedig megszámolom a szirmokat. Süti, te leszel az időmérő: ha letelt az idő, vakkantasz egyet.

Süti komoly arccal ült le, majd kiadott egy rövid, fojtott hangot, jelezve, hogy érti a dolgát. Pirkadatőr lehunyta a szemét.

– Kezdődik a dal.

A köd megrebbent a dombocska felett, és a jégvirág lassan kibomlott. Szirmai szinte magából a hajnali levegőből szövődtek. Masni lépett közelebb először. Megállt egy karnyújtásnyira, és nem nyúlt hozzá. Csak nézte, hogyan hajlik meg a szirom éle, és milyen mintát rajzol rá a fény. Süti halkan vakkantott. Ez volt a jel: lejárt az idő. Masni hátralépett, helyet adva Virágfülnek, aki megszámolta az áttetsző szirmokat. Bundás következett, ő a fény változásait figyelte, és közben úgy tartotta a mancsát, hogy még a levegőt se zavarja meg. Végül Hópihe hunyta le a szemét, és mélyen beszippantotta a hűvös illatot.

– Olyan, mint a friss hó és a citromhéj együtt – suttogta elvarázsoltan.

– Nagyszerűen csináljátok! – csipogott le nekik Csillámszikra fentről. – Nézzétek, a virág egyáltalán nem remeg!

A jégvirág halkan csengett, de már nem egyedül, hanem sok apró hangocska kórusaként. Pirkadatőr halkan ismételni kezdte a dallamot, mintha a völgy titkos dalát mondaná fel sorban és pontosan. Amikor a nap első sugara végigsiklott a tisztáson, a jégvirág szirmai nem tűntek el azonnal. Csak lassan összebújtak, mintha álmosan lehunynák a szemüket, a csengés pedig még egy darabig ott vibrált a ködben. Pirkadatőr rájuk nézett.

– Megvan. A dal megvan.

– És én is segítettem! – fodrozta a tollait a szarka büszkén.

– Igen, és ez a segítség sokkal szebben csillog, mint bármilyen jégcsepp a fészekben – nevette el magát Masni.

Süti boldogan ugrott egyet.

– Vau!

Mielőtt elindultak volna hazafelé, Masni megkereste a legsimább kavicsot a patakparton, és óvatosan a kőbe vésett csillag mellé helyezte. Így Tapdi is tudni fogja: a barátok célba értek. A völgy fölött a köd ekkor egy pillanatra szétnyílt, mintha a reggel is rájuk mosolygott volna. A kis társaság még egy ideig csendben maradt, hallgatva a távolodó csengést. Aztán elindultak hazafelé, lassan, egymás lépéséhez igazodva, szinte magukkal vive a dal ritmusát a sűrű erdőbe.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba