Masni és a Mézszínű Ködfalu

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

A Masni és a Szélforgó Labirintus folytatása

A keskeny ösvény lustán kanyargott lefelé a dombok között, s ahogy a kis csapat egyre mélyebbre jutott a völgyben, a levegőben különös, édes illat kezdett terjengeni. Nem a tavaszi virágok bódító aromája volt ez, és nem is a zápor utáni föld frissessége. Sokkal inkább emlékeztetett arra az illatra, amikor a nagymama konyhájában felpattan egy hatalmas csupor, színültig töltött aranyszínű méz fedele.

– Ez… ez olyan, mint a méz illata! – szimatolt Hópihe izgatottan, apró orrát a magasba emelve.

Bundás szemei a szó hallatán azonnal felcsillantak, s már-már látni vélte a lépesméztől csöpögő tálakat.

– Mézet mondtál? Ugye jól hallottam? – kérdezte Bundás, miközben a gyomra egyet kordult, mintha csak helyeselne.

Virágfül óvatos mozdulattal emelte meg a náluk lévő üvegcsét. A vékony falú edényben még mindig ott kavargott, nyugtalanul gomolygott a sűrű, aranyszínű köd.

– Szerintem ez az üvegcse mutatja az utat. De bánjunk vele nagyon finoman, barátaim, nehogy a titok elillanjon belőle, mielőtt célhoz érnénk!

Süti az orrát szorosan a nedves földhöz nyomva rátért egy alig látható, fűvel benőtt ösvényre. Ahogy haladtak, a táj egyszeriben megváltozott körülöttük. Mintha egy láthatatlan óriás hatalmas ecsettel borostyánszínű festéket mázolt volna a levegőbe, a fák sudár körvonalai pedig csak halványan, kísértetiesen derengtek át a sűrű, sárgás párán.

– Ez lenne hát a Ködfalu? – suttogta Hópihe ámulva, szinte félve attól, hogy a hangja eloszlatja a varázslatot.

Bundás megtorpant, és óvatosan, mintha forró volna, megérintette a levegőt.

– Olyan puha és selymes minden, mintha egy óriási, aranybarna vattacukor-felhő ölelné át a vállunkat.

Süti halkan, fojtottan vakkantott. Megérezte, hogy ebben a furcsa faluban a hangok is másként hallatszanak: a köd elnyelte a zajokat, majd máshol, messzebb adta vissza őket. Masni ekkor előkapta a Szélforgó labirintusban talált harangocskáját, és határozottan megrázta. A csilingelés élesen és tisztán vágott át az arany páratakarón. A hang nyomán egyetlen villanásra felsejlett előttük egy mézeskalácsszínű háztető csúcsa, de amint a harangocska elhallgatott, a kép újra ködbe veszett.

– A harangocska mutatja az irányt! – kiáltott fel Virágfül.

Nem kellett sokat várniuk, mire egy apró alak bontakozott ki a párából. Mancsában apró kalapácsot szorongatott, vállán pedig kopott bőrtáska fityegett, amiből minden egyes lépésnél vékony hangú rézcsengők koccantak össze.

– Jó napot, kósza vándorok! – köszönt az idegen. – Rézcsengő vagyok, a falu harangöntője. Már-már kezdtem azt hinni, hogy ma senki sem talál be hozzánk ezen a sűrű aranypárán keresztül.

Ahogy Rézcsengő közelebb lépett, láthatták, hogy ő egy dolgos, fürge mozgású róka, akinek okos tekintetéből látszott: mindig valamilyen újításon vagy szerkezeten töri a fejét.

– Nagy baj érte ma a falunkat – folytatta szomorúan, s a táskájában lévő csengők halk panasszal kondultak össze. – Estére fényre lenne szükségünk az utcákon, de a lámpásaink mind egy szálig eltűntek.

– Hogyhogy eltűntek a lámpások? – kérdezte Masni meglepetten.

Rézcsengő nagyot sóhajtott, és leült egy mohás kőre.

– Tudjátok, nálunk a lámpások nem kanócból és büdös olajból állnak. Apró, fénylő szentjánosbogarakkal élünk barátságban, ők pihennek az üvegbúrák alatt, és ők világítják be az utunkat. De ma reggel a köd különös tréfát űzött velük: elvarázsolta őket, ők pedig ijedtükben szétszéledtek a völgyben. Ha nem találjuk meg mindüket, mire leszáll az éj, a falu sötétbe és jeges csendbe borul. Segítenétek nekünk?

Süti egy határozott, bátor vakkantással jelezte, hogy a csapat egy emberként – és egy kutyaként – készen áll a mentőakcióra. Elindultak a sűrű, mézillatú homályban. Masni ütemesen, hívogatóan csilingelt, Virágfül feszülten figyelt minden távoli visszhangra, Hópihe pedig minden apró, gyanús pislákolásra azonnal rámutatott. Bundás büszkén vitte Rézcsengő nehéz táskáját, ügyelve, hogy a drága rézharangok még csak ne is karcolódjanak meg.

Hirtelen Hópihe megtorpant, és kinyújtotta a karját.

– Ott! Nézzétek, valami pislákol a tüskés bokrok mélyén!

Egy magányos, apró, zöldes fényű szentjánosbogár körözött zavartan a levegőben. Nem találta a hazavezető utat, a köd teljesen összezavarta az érzékeit. Masni halkan, lágy hangon hívogatni kezdte:

– Gyere csak, kis fényesség! Ne félj, erre van a biztonságos út!

De a bogárka ijedten cikázott tovább. A sűrű köd ugyanis visszaverte és felerősítette Masni szavait, ami a kis jószág számára fenyegető morajlásnak tűnt.

– Próbáld a haranggal! – súgta oda Rézcsengő.

Masni ekkor egészen finoman meglengette a harangocskáját. Amint a kristálytiszta csengés körbeölelte a bogárkát, annak zaklatott pislákolása lágy, bizalommal teli ragyogássá simult. Szárnyai lelassultak, és szelíden a csapat felé lebegett.

– Látjátok? – suttogta a róka elégedetten. – A csengés olyan nekik, mint egy láthatatlan, biztonságos ösvény. Megnyugtatja a kicsiny szívüket.

Már három bogarat is sikerült begyűjteniük, amikor a ködből egy másik, idegen csilingelés hallatszott fel. De ez a hang nem hasonlított Masni harangocskájának tiszta hangjára. Ez kapkodó volt, zűrzavaros és ijesztő, mintha valaki egy egész zsáknyi evőeszközt rázna össze dühösen. Süti gyanakvóan morgott, szőre felállt a hátán, és a ködből váratlanul egy borzas, kócos mosómedve ugrott elő. Mancsaiban egy nagy csomó csengőt szorongatott, amik állandóan, összevissza csörömpöltek körülötte.

– Te meg ki vagy, és mit művelsz azokkal a harangokkal? – kérdezte elcsodálkozva Hópihe.

A mosómedve ijedten hőkölt hátra, és a háta mögé rejtette a zsákmányát. Nem tűnt gonosznak, inkább csak rettentően izgatottnak és zavartnak.

– Csibész vagyok – mormogta az orra alatt, a földet böködve a lábával. – Csak kölcsönvettem ezeket a faluból. Olyan szépen szólnak, nem bírtam otthagyni őket…

Rézcsengő komolyan, szigorú tekintettel nézett rá.

– Csibész, a kölcsönvétel csak akkor nem számít lopásnak, ha előtte engedélyt kérsz rá. Most miattad nincs, ami irányítsa a szentjánosbogarakat, és a falu sötétben marad.

A mosómedve bűnbánóan leeresztette a füleit, és a farkát is behúzta.

– Igazad van… nem kérdeztem senkit. Azt hittem, ebben a nagy ködben úgysem tűnik fel senkinek, ha egy ideig nálam vannak. Mi lesz most a büntetésem?

Bundás ekkor tőle szokatlanul bölcs és kedves hangon szólalt meg:

– Nem büntetést kapsz, Csibész, hanem egy fontos feladatot. Segíts nekünk megtalálni az összes elkóborolt bogarat, és vidd vissza a csengőket a helyükre! Ha helyrehozod, amit elrontottál, az többet ér minden büntetésnél.

Csibész szemei felcsillantak, és azonnal munkához látott. Hamar kiderült, hogy nála jobb keresőt keresve sem találhattak volna: a legkisebb rést, a leghalványabb fénycsóvát is észrevette a párában.

– Ott egy, nézzétek, a pettyes gomba kalapja alatt bujkál! – suttogta, and már mutatta is az irányt.

Masni kitartóan csilingelt, Hópihe biztos kézzel irányította a begyűjtött fényeket, Süti pedig ott őrködött, ahol a legsűrűbb volt a homály, hogy véletlenül se tévedjenek el. Ahogy a bogarak sorban visszakerültek az üvegcse-otthonaikba, a köd lassan, szinte észrevétlenül vékonyodni kezdett. Rézcsengő elmagyarázta nekik, hogy a falu és a köd együtt lélegeznek: ha a szívekben rend és nyugalom honol, a pára is felemelkedik, hogy átadja helyét a napsütésnek.

Végül elérték a Ködfalu főterét. Középen egy ősi kőszökőkút állt, peremén kovácsoltvas lámpatartók várták a fényt. Masni óvatosan kinyitotta az üvegcse fedelét, és kiengedte a bogarakat. Az apró jószágok boldogan, táncolva repültek a helyükre, és egyszerre ragyogtak fel. A köd szinte varázsütésre oszlott el, feltárva a csinos, színes házikókat és a kanyargós, macskaköves utakat. A kis falucska ünnepi, aranyszínű fényben fürdött.

Csibész bocsánatkérő arccal adta vissza az utolsó csengőt is Rézcsengőnek.

– Legközelebb megkérdezem, ígérem! Becsületszavamra!

A róka elmosolyodott, és megveregette a mosómedve vállát.

– Rendben van, Csibész. Ha legközelebb megkérdezed, készítek neked egy saját harangot, ami csak a tiéd lesz, és olyan hangon szól majd, amilyet csak kívánsz.

Búcsúzóul Rézcsengő három különleges, apró ajándékot nyújtott át a csapatnak: három aprócska díszt, amelyek egy hidat, egy szélforgót és egy parányi lámpást formáztak.

– Ezek mindig emlékeztetnek majd titeket erre a kalandra, és arra, hogy a tiszta hang és a jóság mindig utat mutat még a legsűrűbb ködben is – mondta útravalóul.

Ahogy elhagyták a völgyet, a maradék pára már egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Olyan volt, mint egy puha, meleg takaró, ami lassan, észrevétlenül csúszik le az ember válláról. Masni még egyszer megcsörrentette zsebében a harangokat, és a csapat vidáman, újult erővel indult a következő kaland felé, amely már ott várt rájuk a következő dombon túl.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba