Masni és a csengő liliomok kertje ep3

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és a csengő liliomok kertje

Masni és a cserélődő árnyékok délutánjának folytatása

Az árnyékos kavics egész úton csendben lapult Masni tarisznyájában, mégis néha úgy tűnt, mintha finoman, alig érezhetően megremegne. Nem volt ebben semmi félelmetes; inkább olyan volt a rezgése, mint egy hangszeré, amely már várakozik, de még nem döntötte el, mikor csendüljön fel az első dallam. Panka pocok is hősiesen tartotta a lépést a csapattal. A sálján most egy apró, zöldellő levéldarabot viselt jelvényként, ami büszkén hirdette: ő is a csapat teljes jogú tagja.

Hamarosan különös hang ütötte meg a fülüket. Nem harangszó volt ez, és nem is hétköznapi csengettyű. Inkább olyan selymesen és tisztán szólt, mintha apró üvegpoharak érnének egymáshoz a lágy szellőben, de annál sokkal természetesebben, mintha maga az erdő lélegezné ki a hangokat.

Masni a térképre nézett. Az árnyékjel mellől egy hajszálvékony, hullámzó vonal indult el, pontosan olyan, mint egy láthatatlan hanghullám.

— A térkép szerint nagyjából erre kell mennünk, de pontos útvonalat nem mutat — suttogta Virágfül, és a térképen táncoló vonalat követte a szemével.

Ahogy haladtak, a csilingelés hol felerősödött, hol pedig titokzatosan elhalkult.

— Ez olyan, mint egy iránytű, csak éppen hangból készült — jegyezte meg Virágfül elgondolkodva.

Süti egyszer csak megállt, oldalra billentette a fejét, és már indult volna egy egészen más irányba, de ekkor a csengés hirtelen elhalkult, mintha csak azt súgná: „Nem arra visz az út”.

Masni megsimogatta a kutyus fejét.

— Semmi baj, Süti. Ma a hangok lesznek a térképünk

Hópihe megpróbált olyan könnyedén ugrálni, hogy még a fűszálak se hajoljanak meg alatta. Bundás pedig komolyan megfogadta magában: ma egyetlen gallyat sem fog kettétörni a mancsaival. Süti vidáman szaladt előre, de időnként megtorpant, és hátra-hátranézett a többiekre, mintha csak azt mondaná: „Figyelem, csendes kaland következik!”.

Így érkeztek meg végül a Csengő-liliomok kertjéhez. A kertnek nem volt igazi kapuja; egy kanyargós kavicsösvény jelezte a bejáratot, amely olyan kecsesen kígyózott a fák között, mintha egy dal kottájából rajzolták volna oda. Az út két oldalán hófehér liliomok sorakoztak, és minden egyes virág szirma alatt egy-egy aprócska, fénylő „csengő” bújt meg. Amikor a szél megérintette a kelyheket, tiszta és csilingelő dallam válaszolt neki: tin-tin… tin.

Ekkor egy sün lépett elő a bokrok sűrűjéből. A tüskéi között egy apró, gondosan megmunkált gereblyét egyensúlyozott.

— Szervusztok! — köszöntötte őket, és a hangja olyan megnyugtató volt, mint amikor valaki óvatosan becsuk egy kedvenc könyvet. — Tüske Tóbiás vagyok, a kert gondnoka.

Tóbiás a gereblyéjével a kavicsokra mutatott.

— Itt a kavicsok is „hanglépcsők”. Ha jól léptek, a kert megmutatja nektek a helyes utat.

Panka félénken megkérdezte:

— És ha véletlenül rosszul lépünk?

Tóbiás kedvesen elmosolyodott.

— Akkor a kert csak összecseng. Nem bánt az senkit, csak összezavar egy kicsit… egészen addig, amíg újra meg nem tanuljátok.

Virágfül érdeklődve nézett körül.

— Tehát a hang jelzi az utat?

Tóbiás bólintott.

— Pontosan. De csak annak, aki tud halkan lépni. Ha valaki túl hangos, a virágok megriadnak, a dallamuk összezavarodik, és minden csengés másfelé hív titeket.

Bundás nagyot nyelt, és láthatóan megpróbált még kisebbre zsugorodni.

— Én… én nagyon halkan is tudok ám. Csak néha egyszerűen elfelejtem, mekkora vagyok.

— Akkor ez lesz a te első igazi próbád — válaszolta biztatóan Tóbiás.

Mielőtt elindultak volna az ösvényen, a sün még egy fontos szabályt elárult. Úgy tartotta a mancsát, mintha egy törékeny, láthatatlan kincset védené a szél elől.

— Baj csak abból van, ha valaki hirtelen válik zajossá. Akkor a virágok azt hiszik, veszély közeledik, és mindenki egyszerre, összevissza kezd el csengetni.

Bundás ijedten fogta meg a saját torkát.

— Akkor én ma… ma csak nagyon óvatosan fogok örülni.

Hópihe hangtalanul kuncogott, és csak egyet bólintott: értette a feladatot.

Kezdetét vette az első próba. Masni ment legelöl. Olyan puhán tette le a mancsait a kavicsokra, mintha attól félne, hogy felébreszti az alvó köveket. Hópihe követte őt, és még a farkincáját is óvatosan behúzta, nehogy még a suhogása is neszt keltsen. Virágfül magában számolta a ritmust.

— Egy lépés… szünet… még egy lépés….

Aztán Bundás következett. Bár nagyon igyekezett, a mancsai hatalmasak voltak, és a kavicsok bizony szerettek csikorogni alatta. Az első lépése még tökéletesen sikerült, de a másodiknál egy kavics megcsúszott a talpa alatt. A liliomok abban a pillanatban riadtan zendültek fel.

Panka összerezzent a váratlan zajtól, de Tóbiás intett nekik.

— Semmi baj. Ilyenkor megállunk, és türelmesen megvárjuk, amíg a csengés újra megnyugszik.

Virágfül lehunyt szemmel számolt háromig, Masni pedig vett egy mély, nyugodt lélegzetet. Hópihe a mancsával egy lassú kört rajzolt a levegőbe: jelezte, hogy minden rendben. A kert lassan elcsendesedett, a csengés ismét tisztává vált.

— Psszt — suttogta Masni. — Egyszerre csak egy lépést tegyünk.

Bundás bólintott, és ezúttal olyan végtelen finomsággal mozdult, hogy még a liliomok is elismerően csilingeltek felé, Süti pedig meglepő módon leült, és úgy araszolt előre, hogy a tappancsa szinte alig érintette a földet.

— Ügyes kutyus! — dicsérte meg Tóbiás.

Tóbiás három vékony fűszálat húzott elő a tüskéi közül és megszólalt:

— Teljesítettétek az első próbát, most jön a második: a hamis csengők felismerése. Ezek segíteni fognak — adta át a fűszálakat a csapatnak.

— Tartsátok a fületek elé, és érezni fogjátok a különbséget: melyik hang születik a szélből, és melyik magából a virágból

— Halljátok? – kérdezte Virágfül. – Nem minden hang egyforma. Az egyik tiszta és magas, a másik viszont tompább, mintha csak két kavics koccanna össze.

Masni kipróbálta, és valóban: az igazi virágcsengésnél a fűszál finom vibrálásba kezdett a mancsaiban. Hópihe majdnem elnevette magát, amikor meglátta a hatalmas Bundást, amint a füléhez tartott fűszállal úgy festett, mint egy különös antenna, de sikerült megőriznie a néma csendet.

— Ott van a hamis csengő! — mutatott rá Virágfül egy bokor ágára.

A jelzett helyen egy apró, üres csigaház lógott, amit a szél időnként az ághoz ütött. Hópihe még két hamis hangforrást is felfedezett: egy száraz makkot, ami egy odvas ágban zörgött, és egy apró kavicsot, amit a szél görgetett a kövek között.

— Jól figyeltetek — bólintott elégedetten Tóbiás. — A harmadik próba egy elakadt dallamról szólt.

Panka ekkor már nem a csapat végén kullogott, hanem bátran Masni mellett lépkedett.

— Ez a kert… egyáltalán nem ijesztő — suttogta. — Csak arra kér, hogy figyeljünk rá.

Masni bólintott.

— Pontosan, mint te tegnap.

Panka ettől a mondattól még egy kicsit bátrabbnak érezte magát. Az ösvény végén azonban a dallam hirtelen megtört. Az egyik liliom csengője alig hallhatóan, erőtlenül szólt, a virág feje pedig szomorúan lekonyult.

— Mi történhetett vele? — kérdezte Masni aggódva.

Tóbiás felsóhajtott.

— Egy nehéz makk esett a szárára. Nem bántja őt, csak éppen lehúzza a föld felé, így pedig nem éri el a lágy szellő, ami megszólaltathatná.

Hópihe már nyúlt volna érte, de Virágfül halkan megállította.

— Csak óvatosan. Nehogy megijesszük a virágot.

Masni letérdelt a liliom mellé, és végtelen lassúsággal, a mancsa hegyével arrébb gördítette a nehéz makkot. Bundás közben a testével paravánt vont, hogy a szél ne lökje meg túl hirtelen a megszabadított növényt. Süti pedig olyan mozdulatlanul ült a virág mellett, mint egy kis szobor.

Ahogy a makk elgurult, a liliom felszabadultan egyenesedett ki. A csengése most már olyan tisztán szólt, hogy a többi virág is azonnal ráhangolódott. Olyan volt, mintha az egész kert azt suttogná: „Isten hozott újra a közös dallamban!”.

És ekkor váratlanul megszólalt a sün saját kis csengője is. A kert teljes dallama visszatért, és a csilingelés mintha lassan szavakká állt volna össze a fejükben. Virágfül lehunyta a szemét, hogy jobban koncentrálhasson.

A három hang nem csupán egy szép minta volt, hanem egy pontos útmutató: magas-közép-magas. A kert ezt ismételte megállás nélkül, mintha láthatatlan nyilakat rajzolna a levegőbe. Masni elképzelte, ahogy ezek a tiszta hangok fényes buborékokká válnak, és felszállnak egészen a fák koronájáig. A gondolat olyan gyönyörű volt, hogy majdnem hangosan kimondta, de végül csak magában mosolygott.

— Három jel — suttogta Masni. — Mint három tiszta hangjegy.

Tóbiás elővett egy sima kavicslapot.

— A virágokat nem vihetitek el, de a mintát magatokkal vihetitek.

Virágfül három egyszerű jelet karcolt a kavicsra: magas, közép, magas.

Masni a térképére rajzolta a hangjegyeket a korábban megszerzett levélpecsét és az árnyékjel mellé. A térképen a fény ekkor különös, buborékszerű formában kezdett továbbkúszni, mintha apró köröket fújna a szél.

Hópihe izgatottan súgta oda a többieknek:

— Buborékok? Hová vezethet ez minket?

Virágfül titokzatosan elmosolyodott.

— A hangok most oda visznek minket, ahol a képek laknak.

Tóbiás még egy utolsó tanácsot adott nekik az út előtt.

— Ha a következő állomáson képeket láttok, ne akarjátok mindet egyszerre megérteni. Egy kép, egy szív. Csak így maradhat minden tiszta.

Virágfül ezt is feljegyezte a térkép szélére apró betűkkel: „Egy kép, egy szív”.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba