Masni és a cserélődő árnyékok délutánja ep2

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és a cserélődő árnyékok délutánja

Masni és a zizegő papírliget folytatása

A bűvös levélpecsét megszerzése óta Masni úgy érezte, mintha a térkép néha meg-megmozdulna a tarisznyájában. Nem ijesztő mocorgás volt ez, inkább csak izgatott bizsergés, mint amikor valaki egy titkos, új játékra bukkan a fűben. Virágfül szavai ilyenkor mindig ott csengtek a fülében: „A jelek nem parancsolnak, Masni. Csak súgnak.” Ettől a kisnyuszi szíve mindig megtelt bátorsággal.

A következő délután olyan ragyogó napsütéssel köszöntött rájuk, hogy még a legvékonyabb fűszálak is ezüstösen csillogtak a réten. Masni menet közben a térképét böngészte, amelynek sarkában büszkén díszelgett az új szerzemény.

— Mintha húzna… — suttogta Masni titokzatosan. — Mintha a jel vezetne minket.

Virágfül megigazította a szemüvegét az orrán, és bölcsen bólintott.

— A jelek mindig szeretnek utat mutatni, csak tudni kell figyelni rájuk.

Amikor kiértek egy széles, verőfényes tisztásra, hirtelen mindannyian megtorpantak. Valami nagyon furcsa történt a világban: az árnyékok nem oda dőltek, ahová a nap parancsolta nekik. Bundás árnyéka például olyan parányi lett, mint egy kósza dióhéj, Hópihéé viszont óriásira nyúlt, mintha egy hatalmas mackó lépkedne a nyomában.

Bundás próbált ide-oda dülöngélni, hogy a pici árnyéka legalább egy nyuszi méretet elérje, de az makacsul apró maradt. Olyan volt az egész, mintha a nap tréfát űzne velük. Hópihe pedig, látva a saját óriás árnyékát, óvatosan kerülgette a fűcsomókat, nehogy „ráessen” valakire. Persze tudta, hogy egy árnyékkal nem lehet elnyomni senkit, de a játék kedvéért mégis lábujjhegyen osont.

Masni is a lába elé nézett, és tátva maradt a szája. Az ő árnyéka olyan magasra nyúlt és olyan volt, mintha Virágfül hosszú füleit kapta volna kölcsön.

— Hohó! — kezdte volna Hópihe nevetve, de Virágfül hirtelen felemelte a mancsát.

— Óvatosan! Ha túl gyorsan mozgunk, az árnyékok csak még jobban összekeverednek. — Mintha ez egy játék lenne — suttogta a kisnyuszi.

— Játék… vagy feladat — felelte Virágfül. — A kettő a ligetben gyakran ugyanazt jelenti.

Süti közben körbe-körbe szimatolt. Bár az árnyékoknak nincs illatuk, a földnek nagyon is volt, és most valahogy a szagok is „fordítva” érződtek. A bokrok alatt egy szűk, mélysötét ösvényt fedeztek fel, ami úgy festett, mintha tiszta árnyékból szőtték volna.

— Árnyék-ösvény — súgta Masni. — Nézzétek, oda vezet a levélpecsét fénye!

Ekkor egy apró nesz ütötte meg a fülüket. A sűrű fű közül egy pici pocok bújt elő. A szeme akkora volt, mint két fekete gombostűfej, és a bajusza szüntelenül remegett a megilletődöttségtől.

— Sz-szia… — cincogta vékonyka hangon. — Ne haragudjatok, de… elvesztettem az árnyékomat.

Hópihe arcáról azonnal eltűnt a vigyor.

— Elvesztetted?

A pocok szomorúan bólintott.

— Mindenkié elcsúszott a tisztáson, de az enyém… az enyém egyszer csak teljesen eltűnt.

Masni kedvesen leereszkedett a fűbe, hogy ne tornyosuljon a kis jövevény fölé, és lágy hangon megszólalt.

— Segítünk neked. Mi is egy kicsit összecserélődtünk.

A kis pocok hálásan pislogott.

— Panka vagyok.

Panka olyan halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy még a saját hangjától is kisebbre zsugorodik. Masni azonban bátorítóan elmosolyodott.

— Aki ilyen bátor, hogy mer segítséget kérni, az egyáltalán nem gyáva. Az csak… okosan óvatos.

Panka ettől a dicsérettől egy hajszálnyit kihúzta magát. Virágfül pedig ekkor már a megoldáson törte a fejét.

Virágfül a botjával egy napot rajzolt a puha földbe, mellé pedig egy irányjelző nyilat.

— Nézzétek: ha a nap itt van felettünk, akkor az árnyéknak amarra kellene mutatnia.

Hópihe odatette a mancsát a rajz mellé.

— De látod, Virágfül? Az árnyékunk most egyáltalán nem hallgat a napra.

— Lehet, hogy az árnyékok ma önálló kalandra indultak — hümmögött Bundás.

Az első próba, bár egyszerűnek tűnt, rengeteg kacagást szült. Bundás nagyokat lépett, nehogy rátaposson a saját parányi árnyékára, Hópihe pedig tornászmozdulatokkal kerülgette a saját óriás-mását.

Süti közben szorosan a kis pocok mellett maradt, mint egy hűséges biztonsági őr, nehogy Panka újra megijedjen. Masni és Virágfül hamarosan rájöttek a titokra: bizonyos árnyékok egyszerűen csak egymás közelségére vágytak. Hópihe észrevette, hogy ha Masni egészen lelapítja a füleit, a hosszúra nyúlt „Virágfül-árnyék” azonnal rövidebb lesz.

— Haha! — suttogta Hópihe. — Látod, Masni? A füled pontosan tudja, kihez tartozol!

Masni mosolyogva engedte vissza a füleit.

— Akkor mostantól a fülem lesz a jelzőzászló.

Amikor Bundás közelebb lépett Hópihe óriás árnyékához, a sötét foltok a földön mintha megnyugodtak volna. Amikor pedig Masni a saját különös árnyékával Virágfül mellé állt, minden a helyére kerülni látszott.

— Ez olyan, mint egy kirakós játék — súgta Masni lelkesen. — Csak éppen árnyékokból kell összeállítani.

A második próba azonban még ennél is furcsább volt. Virágfül, mint egy igazi játékvezető, három szigorú szabályt hirdetett ki:

— Első: nem futunk. Második: csak jelre mozdulunk. Harmadik: ha elrontjuk, nem mérgelődünk, hanem egyszerűen újra próbáljuk.

— Ebben jók vagyunk — bólintott Bundás. — Az újrapróbálásban profik vagyunk.

Virágfül ekkor felolvasta a legfontosabb törvényt, amit a jelekből fejtett meg:

— A saját árnyékunk csak akkor térhet haza, ha mindenki egyetlen közös pillanatra teljesen mozdulatlanná válik.

— Mo-mozdulatlan? — kérdezte Bundás, és már most fészkelődni kezdett, mert a hasát csiklandozta a fű.

— Csak egyetlen pillanatig — bátorította Masni. — Olyan legyen, mint amikor a liget legmélyebb csendjét hallgatjuk.

Felsorakoztak hát a tisztás közepén. Masni lassan felemelte a mancsát.

— Most! Egyszerre! És… semmi mozdulat!

Mindenki kővé dermedt. Még Süti is megállt, bár a farka hegye egy egészen picit még rezdült a levegőben. A napfény végigsiklott a tisztáson. Az árnyékok megremegtek a földön, aztán kettőt pördültek, mint a huncut szélforgók. Masni úgy érezte, mintha a nap egy pillanatra rájuk kacsintana a magasból.

Panka halkan felnevetett. Először csak egy pici, bátortalan „he-he” hallatszott, de a nevetése hamarosan bátorító erejűvé vált. Bundás árnyéka nőni kezdett, Hópihe óriás árnyéka pedig szépen visszahúzódott az eredeti méretére.

— Működik! — suttogta Hópihe, de rögtön be is fogta a száját, nehogy elrontsa a varázst.

Ám Bundás örömében egy aprót előrelépett, és az árnyékok abban a pillanatban újra összekeveredtek.

— Csak lassan — intette őket Virágfül. — Nem baj. Próbáljuk újra.

A második próbálkozás már sikerrel járt: mindenkinek az árnyéka hazatalált és a helyére csusszant, kivéve Pankáét, a kis pocok még mindig hiába kereste a sajátját.

— Akkor meg kell találnunk Panka árnyékát — jelentette ki Masni határozottan.

Az árnyék-ösvény elején a bokrok úgy hajoltak össze, mintha egy titkos folyosót alkottak volna. Süti haladt elöl, minden lépésnél megállt, szimatolt, és csak akkor intett a többieknek, ha biztos volt benne, hogy az út biztonságos.

Az árnyék-ösvény hűvös volt, de egyáltalán nem ijesztő. Inkább olyan érzést keltett, mintha a napfény ide járna pihenni a hosszú nap után. Virágfül kis nyilakat rajzolt a földbe, hogy ne tévedjenek el a sötét lombok alatt. A sűrűben egy helyen egy hatalmas kaput találtak. Az árnyékok itt sötétebbé váltak, bársonyossá és sűrűvé. Masni észrevette, hogy itt még a fűszálak árnyéka is kétfelé dől.

Panka óvatosan előrenyújtotta a mancsát.

— Itt… itt sokkal hidegebb a levegő.

— Mert itt vált ketté a fény — magyarázta Virágfül. — Olyan ez, mint amikor két fontos ösvény találkozik.

— Most mindenki maradjon mozdulatlan! Panka, te lépsz egyet. Csak egyet előre.

Panka remegett a félelemtől, de Masni odaállt mellé, és biztatóan a szemébe nézett. A kis pocok vett egy mély levegőt, és megtette azt az egyetlen, sorsfordító lépést a sötétebb sávba.

Ahogy átlépett a kapun, mint egy varázsütésre, a lábai mögött megjelent egy parányi, tökéletes pocokárnyék. Panka elcsukló hangon csak annyit tudott mondani:

— Megvan… visszatért.

Hópihe szélesen elmosolyodott, Bundás pedig hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében.

A kapu tövében Masni egy különös dologra lett figyelmes. Egy apró, sötét kavics hevert a fűben. Nem csillogott a napon, mégis olyan volt, mintha egy darabka éjszakát őrizne magában.

— Ez egy árnyékjel — állapította meg Virágfül. — Pontosan az, amit a liget ígért nekünk.

Masni óvatosan felemelte a követ. Virágfül kinyitotta a térképet.

— Rajzolj mellé egy apró, sötét pontot!

Masni a levélpecsét mellé egy pici, árnyékos pöttyöt kerekített. Abban a pillanatban a térkép sarkában a fény új irányba indult: csendesebben, de mégis tisztán, mintha apró harangok szóltak volna.

— Halljátok ezt? — kérdezte Masni.

És valóban. Valahonnan a távolból, a szél szárnyán édes csilingelés érkezett, mintha maguk a virágok kezdtek volna el dalolni. Panka nem akart azonnal elköszönni tőlük.

— Ha nem haragudtok… veletek tarthatok még egy darabig? — kérdezte, és a bajusza már egyáltalán nem remegett úgy, mint azelőtt.

Masni boldogan bólintott.

— Természetesen! Minél többen vagyunk, annál könnyebben vesszük észre a rejtett jeleket.

Így indultak tovább a csengő hangok irányába, egy újabb titok felé, miközben az árnyékaik most már hűségesen követték minden egyes lépésüket.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba