Masni és a három ritmus kapuja ep5

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és a három ritmus kapuja

Masni és a Buborék-forrás emlékeinek folytatása

Az áttetsző buborék-kavics éjjel Masni párnája mellett pihent. Néha úgy tűnt, mintha egy apró fényes kör csillanna meg a mélyén, majd halkan elenyészne. Virágfül azt mondta, ez a kő nem veszélyes, nem bánt senkit; csupán arra emlékeztet, hogy a titkos képek megértéséhez türelemre van szükség. Panka pocok álmosan dörzsölte a szemét, miközben a követ figyelte.

— Ha kopogást hallok, attól mindig megijedek. De veletek valahogy nem annyira — vallotta be halkan.

Masni bíztatóan rámosolygott.

— A kopogás néha csak annyit jelent: „Figyelj ide!”

Másnap reggel valóban kopogásra ébredtek. A hang nem a házuk ajtaja felől érkezett, hanem a föld mélyéből, a fák törzsei közül morajlott fel. Kop-kop-kop. Mindig ugyanúgy, rendületlen nyugalommal. Masni azonnal felült, füle hegye izgatottan megbiccent.

— Halljátok?

Virágfül már számolta is a lüktetést.

— Egy-kettő-három… szünet… egy-kettő… szünet… egy.

Hópihe a mancsával az ágy szélére dobolt. Három gyors jelzés, aztán egy lélegzetnyi csend.

— Mintha maguk a buborékok kopognának — suttogta Hópihe elvarázsolva. — Ez egy ritmus!

Süti olyan fürgén ugrott talpra, mintha egy láthatatlan iránytű mutatná neki az utat. Ahogy elindultak, a csapat megállt egy pillanatra a liget szélén, ahol a fák mindig mély csendbe burkolóztak. Virágfül felidézte az ősi levelek tanítását.

Hamarosan elérték a Kopogó gyökér-ösvényt. Az út itt gyökerekből formált lépcsőfokokból állt, amelyek közül némelyik különös, kongó hangot adott, ha ráléptek. Követték az ösvényt, ami egy föld alatti terembe vezetett, ahol egy hatalmas kapu állt, amit teljesen körbefontak a fagyökerek. A kapun egy gyönyörűen márványtábla díszelgett, rajta a felirattal: „Ritmus Kapu”.

— A Ritmus-kapu előtt vagyunk — súgta Masni teljesen feleslegesen, mert mindannyian tudtak olvasni.

A kapu nem volt hatalmas vagy díszes, inkább alacsony, földből és tekervényes gyökerekből font ív volt, amely egy titokzatos alagút szájára emlékeztetett. A föld mélyéből újra felhangzott a jelzés: kop-kop-kop. Panka legszívesebben elbújt volna, de végül Masni mellé húzódott, és tágra nyílt szemmel figyelt. Egy közeli kövön egy apró, barna bagoly tollászkodott. Nem Pirkadatőr volt az, és nem is a Pöttyös Bagoly.

— Hm-hm — szólalt meg az idegen. — A kapu csak ritmusra nyílik. Használjátok a kezeiteket, lábaitokat és azt a kis csengőt. — mutatott a kapu mellett lévő apró kis hangszerre.

Virágfül tiszteletteljesen meghajolt.

— Köszönjük. Megpróbáljuk.

Masni észrevette, hogy a gyökerek néha maguktól is megrezdülnek, mintha a kapu „gyakorolná” a saját dalát. Virágfül úgy döntött, előbb háromszor végighallgatják a hangot, és csak utána válaszolnak. A kopogás üteme tisztán kivehető volt: három ütés, szünet, két ütés, szünet, végül egy utolsó koppanás.

— Három részből áll — állapította meg Virágfül. — Olyan, mint egy mondat. Most mi leszünk a válasz.

Az első próbánál ki kellett osztani a feladatokat. Virágfül határozottan irányította a csapatot.

— Hópihe, te tapsolsz, de csak puhán! Én számolok. Masni, te rázod a csengőt. Bundás, te pedig dobbantasz.

Bundás szeme elkerekedett a csodálkozástól.

— Dobbantani? Én? Ezt most nagyon szeretném jól csinálni.

Masni készenlétbe helyezte a kis csengőt.

— Nyugalom, nem sietünk.

Hópihe beállt a kapu elé, és halkan összeütötte a mancsait, Bundás pedig a lábával dobogott. Masni pedig épp csak egy leheletnyit mozdított a csengettyűn, Süti pedig lelkesen szaladgált közöttük. Virágfül vezényelt: „Most! Most! Most!”

A föld alatti kopogás elhallgatott. A kapu alján egy apró gyökér megmozdult, mintha elmosolyodna.

— Szerintem tetszik neki a zenénk — suttogta Panka lelkesen.

— Nyílik! — lehelte Hópihe.

— Még ne örüljünk hangosan — intette le Virágfül.

A barna bagoly újra megszólalt:

— Ne féljetek, ha a dallam megváltozik. A kapuk szeretik a játékot. Aki megijed, az összevissza koppan.

Masni magabiztosan bólintott.

— Mi nem ijedünk meg. Csak figyelünk.

Ekkor jött a második próba: a ritmus hirtelen felgyorsult. A föld kopogása szaporábbá vált: kop-kop-kop-kop! Hópihe tapsa majdnem összevissza csúszott, Bundás pedig az izgalomtól majdnem túl nagyot dobbantott. Virágfüli azonban résen volt, és felemelte a mancsát.

— Egyszerre! Csak a jelre!

Úgy tűnt, Bundás lába önálló életre kel, és egy hatalmasat trappolna az erdő talajára, de Virágfül egyetlen pillantással jelezte: „Csak picit!”. Bundás mély levegőt vett, és a dobbantás helyett szinte csak megsimogatta a földet. A kapu türelmesen kivárta, amíg a barátok újra szinkronba kerülnek. Virágfül lassító mozdulatokat tett, mint egy lassú malomkerék.

— Lassabban… lassabban…

Sikerült. A kapu engedett a feszültségnek, és már olyan szélesre nyílt, hogy egy nyuszi kényelmesen átfért volna rajta. De hátra volt még a harmadik próba: a kopogás váratlanul megváltozott. Hópihe annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta, ahogy próbálta a ritmust követni. Panka halkan elnevette magát a látványon, és ettől a kapu mintha még barátságosabbá vált volna.

— Új ritmus — kiáltotta Virágfül. — Ezt kell utánoznunk.

Elsőre sem a taps, sem a dobbantás nem stimmelt, Masni pedig teljesen összezavarodott, hogy melyikükhöz igazodjon a csengővel.

Virágfül kétségbeesetten próbált rendet teremteni, felemelte a mancsát, mint egy igazi karmester:

— Egyszerre, akkor, amikor mondom!

Hópihe tapsolt: tap… tap-tap… tap.

Bundás dobbantott: dob… dob-dob… dob.

Masni csengetett: csing… csing-csing… csing.

A kapu elégedetten koppant egy utolsót, majd teljesen kitárult. Odabent azonban nem arany vagy csillogó drágakövek vártak rájuk. Az alagút falát apró, különös minták díszítették: pöttyök, levelek és különös hangjelek sorakoztak egymás mellett.

Egy rövid, biztonságos folyosón haladtak át, ami felfelé vezetett. Lassan kiértek a felszínre, ahol egy ismeretlen, tágas tisztás fogadta őket.

— A kapu csak azok előtt nyílik meg, akik képesek együtt, egymásra figyelve dolgozni. — magyarázta a kis barna bagoly, aki valahogy már ott termett a kijáratnál.

— Akkor jó dolga van velünk — mosolygott Masni.

A tisztás szélén Virágfül valami különöset fedezett fel a fűben: három apró pontot, amelyek különböző sorokban helyezkedtek el. Mellettük egy alig látható rajzocska díszelgett: egy fa, tele apró odúkkal. Olyan volt, mintha csak a reggeli harmat rajzolta volna oda.

— A következő hely már itt van a közelben — suttogta Masni.

A térképen három pötty állt egymás mellett: ••• / •• / •.

— Ez egy ritmusjel — mondta Masni.

Ahogy Masni berajzolta a jeleket térképen a buborék-kör mellé, a tisztás túloldalán megmozdult a levegő. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy láthatatlan táblán megelevenedne a kép: egy hatalmas fa, amelynek törzsét kisméretű odúk tarkították, pont úgy, mint a postafiókokat.

— A Postafa! — kiáltott fel Hópihe.

Süti már indult is volna, de Virágfül kedvesen megállította.

— Csak lassan.

Ahogy elindultak, a levegő már hordozta az új kaland illatát: a friss papír, a nedves moha és egy csipetnyi pajkos szellő. Panka a tisztás szélén még egyszer visszanézett.

— A kapu nem is volt félelmetes.

Masni kedvesen megsimogatta új barátja vállát.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba