Masni és a szélposta elcserélt üzenete ep6

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és a szélposta elcserélt üzenete

Masni és a három ritmus kapujának folytatása

A Ritmus-kapu elhagyása után a térkép szinte égetett Virágfül tarisznyájában. Olyan volt, mintha a már megszerzett titkos jelek erővel kapaszkodnának össze a papíron. Masni elgondolkozva lépkedett: milyen különös kincsek ezek! Levelek, árnyékok, távoli hangok, elpattanó buborékok és színes pöttyök. Egyik sem arany vagy drágakő, mégis mindennél értékesebbek, mert mindegyik a figyelemről és a közös titkokról mesél. Panka, a kis pocok, most már nem a sűrű fű biztonságából leste őket, hanem a csapat közepén büszkén menetelt, és néha-néha megigazította a füle tövében díszlő, apró levél-jelvényét.

Hamarosan megérkeztek a postafához, amely az erdő szélén őrizte a birodalom titkait. Nem nyúlt magasabbra a többi fánál, mégis mindenki azonnal észrevette, hiszen törzsét sűrűn lakták az apró odúk, mint valami természetes postaládák sora. A fa mellett egy tábla ringott a szélben, de nem betűk sorakoztak rajta, hanem titokzatos rajzok. Alatta, egy puha mohából készült pohárban, finomra hegyezett botocskák várták az üzenetküldőket. Mintha a postafa némán azt suttogta volna: „Rajzolj bátran, de hagyd meg a rendet a többieknek is!”

Virágfül elmosolyodott, ahogy végigsimított a táblán.

— Itt szeretik, ha a jelek tiszták és egyszerűek. Nézzétek: egy levélpecsét, egy árnyékos kavics, három hangjel, egy buborékkör és három pötty. Mellettük pedig még két üres jel.

— Hét jel — suttogta Masni, miközben ujjával követte a sorokat. — Mi most ötnél járunk.

Bundás óvatosan, egyesével számolta meg az üres helyeket a táblán.

— Valóban öt. Pont olyan, mintha egy hatalmas társasjáték mezőin haladnánk előre.

Hópihe izgatottan a mancsát a szájára szorította.

— És képzeljétek, már csak kettőt kell megszereznünk!

Ekkor hirtelen hatalmas szárnyak suhogása verte fel az erdő csendjét.

— Posta érkezett! — huhogta Pöttyös Bagoly, és elegáns mozdulattal huppant le a postafa egyik vastag ágára.

A bagoly szigorú, de barátságos tekintettel mérte végig az odúkat, mintha leltárt készítene.

— A postafák a rendet szeretik — magyarázta bölcsen. — Mert ha valaki összekeveri a leveleket, a szél is könnyebben összekuszálja a gondolatokat.

Masni határozottan bólintott.

— Mi ma rendben olvasunk, és ha kell, a ritmust is tartjuk!

A bagoly vállán díszes postástáska lógott, tollai pedig úgy szikráztak a beszűrődő fényben, mintha apró, csiszolt kavicsok borítanák a testét.

— Nektek hoztam… vagyis… meglehet, hogy nem is nektek szól — mondta bizonytalanul, és előhúzott egy vékony papírlapot, amibe máris belekapott a pajkos szél.

— Hé! Vigyázat, elrepül! — kiáltott fel Hópihe.

Masni olvasni kezdett, de a szél folyamatosan visszahajtotta a papír szélét, elnyelve a szavakat.

— Kedves… kedves kicsi… hm…

A mondat fele ismét eltűnt egy hajtásban.

Bundás a termetével szélárnyékot vont a csapat köré, és a papír azonnal elcsendesedett.

— A szélárnyék… az is egyfajta árnyék! — suttogta boldogan.

— Pontosan — felelte Virágfül. — Még az árnyék is segítségünkre lehet, ha tudjuk, hogyan használjuk.

Masni most már tisztán látta a sorokat:

— „Kedves kicsi barát! Találtam valamit, ami a tiéd lehet. A postafánál várok. A jel: egy apró árnyékos pötty. És egy rajz: három csengés.”

A levél alján egy különös pecsét díszelgett. Nem az övék volt: a széle csipkésen futott körbe, mintha egy ismeretlen vidékről érkezett volna.

— Szóval nem csak mi gyűjtjük a jeleket — állapította meg Masni.

— Árnyékos pötty… három csengés… — ismételte merengve Hópihe.

— Ismerősen hangzik — töprengett Virágfül. — De a levél mégsem nekünk szól. Azt írja: „kicsi barát”. Ez a második próba: meg kell fejtenünk, ki a valódi címzett.

Virágfül az orrához emelte a papírt, és mélyet szippantott belőle.

— Friss föld illata… és egy kevéske mogyoró.

Hópihe ekkor vette észre a lap alján megbújó apró rajzot: egy pici pocok, akinek a nyakában valami hosszú kendő lobogott. Mellette három vékony vonal mutatta a hangmagasságot: magas, közép, magas. Pontosan a csengő-liliomok dallama.

— A kert titkos jelét csak az ismeri, aki ott járt, vagy aki nagyon figyelt. – kiáltott fel.

— Egy sál! — bökte ki Panka hirtelen.

Masni felkapta a fejét.

— Panka! Hiszen ez te vagy!

— Én csak… — kezdte Panka, de elcsuklott a hangja.

Virágfül biztatóan lépett közelebb.

— Neked szól az üzenet, igaz?

Panka az orra hegyéig elvörösödött.

— Igen. Csak nem mertem szólni. A Szélkanyargó ösvényen elvesztettem a sálat, amit a családom kötött nekem. Azt hittem, kinevettek érte, hogy ilyen ügyetlen voltam.

— Mi? Kinevetni? — rázta a fejét Bundás. — Hiszen tegnap mi is elcseréltük az árnyékunkat! Bárkivel történhetnek furcsa dolgok.

— Ha neked fontos az a sál, akkor nekünk is az — szögezte le Hópihe egy mosollyal.

Virágfül odaadta a levelet Pankának. Úgy döntött, ma minden eddig tanult tudásukat bevetik. Elindultak a Szélkanyargó ösvényen, ahol a légáramlatok mindig tartogattak valamilyen meglepetést.

— Erre… vagy inkább arra…? — súgta a szél, miközben hol balról, hol jobbról lökte meg őket, néha pedig valóságos örvényt kavart körülöttük.

Hópihe már épp elcsodálkozott volna a szél erején, de inkább csak a szemöldökét vonta fel, és figyelt. Virágfül megállította a csapatot.

— A ritmusjel! Emlékeztek? Három lépés, szünet, két lépés, szünet, egy lépés. Ha tartjuk a ritmust, a szél nem tud kibillenteni minket!

És valóban: amint felvették a szabályos ütemet, a szél mintha tiszteletben tartotta volna a rendet, és elcsendesedett körülöttük. Virágfül a térképet nézte, Süti pedig az orrára hagyatkozott: a sál mogyorós-földes illata egyre erősebben lengte be az erdőt.

Ebben a pillanatban halk fémes kondulás hallatszott. Bundás vette észre először a bokor sűrűjébe akadt szürke-kék anyagot. Pontosan ott hevert, ahol az árnyék egy szabályos pöttyöt rajzolt a talajra, a fűben pedig egy áttetsző kristálydarabka csillant meg, mint egy buborék-kavics.

Óvatosan közelítettek. Bundás biztos kézzel tartotta félre a szúrós ágat, Masni centiről centire szabadította ki a finom kötést, Hópihe pedig egy puha levéllel simította el a tüskéket, hogy ne tegyenek kárt a sálban. Amint az anyag kiszabadult, az erdőben teljes szélcsend lett.

Pöttyös Bagoly elégedetten telepedett le melléjük.

— Látjátok, a szél nem rosszindulatú, csak kíváncsi. Ha látja, hogy okosan és kedvesen dolgoztok, békén hagy benneteket.

Panka boldogan tekerte a nyaka köré a sálat, szemei ragyogtak az örömtől.

— Köszönöm nektek!

A zsebében lapuló levél erre hírtelen melegedni kezdett. A kis pocoklány riadtan kapta ki a zsebéből és döbbenten meredt rá: a levél alján egy eddig rejtett üzenet jelent meg. Panka fennhangon felolvasta:

— „Aki megtalálta, rajzoljon egy postapecsétet a térképére. Akkor tudni fogjuk, hol találkozunk legközelebb.”

Masni elővette a térképet és egy apró, odvas fát rajzolt rá: a postafa jelét. Ekkor a térképen egy üzenet villant föl:

„Ha készen álltok, a hetedik jel a víz tükrében nevet.”

— A Tükörtó! — kiáltott fel Hópihe.

A térképen lévő hat jel ekkor egyszerre villant meg a napfényben. Pöttyös Bagoly utoljára még feléjük fordult:

— A szélposta néha elcseréli az üzeneteket, de csak azért, hogy a segítség végül a megfelelő helyre érjen.

Panka félénk mosollyal nézett a többiekre.

— És az a meghívó… az tényleg igaz? Egy közös játék a postafánál, a jelekkel?

Virágfül lassan összecsukta a térképet.

— Hamarosan megtudjuk. De előbb vár ránk a hetedik jel.

Süti vidám vakkantással jelezte, hogy ő már indulna is tovább. Az erdő fái között a szél halkan zizegett, mintha máris egy új fejezetet lapozna a kalandok könyvében. Panka megigazította a sálját, és többé nem rejtette el a mosolyát.

— Szóval ez egy közös játék? — kérdezte még egyszer.

Masni bólintott.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba