Masni nyuszi és az erdei karnevál

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni házában már kora délután olyan finom illat keringett, mintha maga a levegő is mosolyogna. Az ablakpárkányon a napfény apró, arany pöttyöket rajzolt a fapadlóra. Az asztalon pedig egy kupac színes szalag, néhány roppanós dió, egy csipetnyi erdei fűszer és egy egészen különleges, csillogó üvegcsébe zárt… valami sorakozott. Egy titokzatos valami, ami pontosan úgy ragyogott, mintha magát a naplementét zárták volna egy apró teáskannába.

A mai nap nem volt akármilyen nap: este kezdődött a nagy erdei karnevál! A tisztáson lampionok lengnek majd, vidám zene szól, és a hagyomány szerint mindenki hoz egy apró meglepetést a többieknek. Masni, Virágfül, Bundás, Hópihe és Süti, a kutyus már napok óta csak erről beszéltek. Most végre elérkezett a pillanat: el kellett készíteni az ajándékokat, méghozzá időben.

Masni az asztal fölé hajolt, és nagyon komoly arccal számolt: egy, kettő, három… Bár a komolyság nála mindig úgy nézett ki, mint amikor valaki nagyon próbál nem mosolyogni, de a végén úgyis elneveti magát.

– Ma este mindenki meglep mindenkit! – jelentette ki vidáman. – És ha már karnevál, akkor… legyen benne csillogás, nevetés, és egy pici varázslat is!

Virágfül óvatosan a szalagokra tette a puha mancsát, mintha attól tartana, hogy a színek hirtelen elugrálnak a helyükről.

– A varázslat jó dolog, de… előbb talán ellenőrizzük, megvan-e minden – javasolta okosan. – Mert ha valami hiányzik, akkor az utolsó pillanatban fogunk kapkodni.

Bundás eközben egy hatalmas, öblös tálat ölelgetett a mellkasához, amelyből olyan édes, sűrű mézillat szállt fel, hogy attól még a legálmosabb medvének is összefutott volna a nyál a szájában. Hópihe mellé bújt, és olyan lelkesen pislogott a tálba, mintha az mindjárt mesélni kezdene.

– Én erdei mézropogóst készítek! – büszkélkedett Bundás. – Kell hozzá háromféle bogyó, egy jó marék mogyoró, és… egy csipetnyi hűha!

Süti kutyus erre hegyezni kezdte a fülét, és vidáman felvakkantott:

– Vau!

Ami ebben a pillanatban nyilvánvalóan azt jelentette: „Én is kérek abból a hűhából!”

Masni elgondolkodva vakargatta a feje búbját.

– És az a bizonyos hűha hol terem?

Bundás huncutul rákacsintott.

– A hűha a mi fejünkben terem. Ha valami nehéz, akkor is megoldjuk, és a végén mindannyian csak annyit mondunk: hűha!

Hópihe arca felragyogott.

– Hűha! – csipogta ő is, olyan lelkesen, mintha máris készen lennének mindennel.

– Én pedig egy karneváli meglepetés-lampiont rakok össze! Olyat, ami nem csak világít, hanem… suttog is! - mondta Masni.

Virágfül szemöldöke csodálkozva felszaladt.

– Suttog? És mit suttog?

– Kedves üzeneteket! – felelte Masni csillogó szemmel. – De ehhez még szükségem van egy kis csillámporra a patakparti kavicsok közül, egy illatos levélre a domboldalról, és egy egészen különleges fonálra, amit csak az erdei boltban árulnak.

Virágfül bólintott, és máris tervezni kezdett.

– Akkor találjuk ki az útvonalat: irány a tisztás, utána a patak, fel a domboldalra, be a boltba, és gyorsan vissza. És közben nagyon kell figyelnünk az időre!

A csapat tagjai összenéztek. Sok dolguk volt még délután, és az erdei karnevál nem várt senkire. Nyakukba vették hát az erdőt, és elindultak a tisztás felé.

Az ösvényen a fák úgy hajoltak össze a fejük felett, mintha egy titkos, zöld alagutat építettek volna nekik. A levelek között madarak csiviteltek, és valahonnan messziről már hallatszott a karneváli próbák halk, vidám muzsikája.

A tisztáson egy hatalmas fonott kosár várta őket. Túló, a bagoly bácsi, a karnevál egyik főszervezője állt mellette, és olyan szigorúan meredt a zsebórájára, mintha az épp valami rosszaságra készülne.

– Jó napot, fiatalok! – huhogta Túló. – A karnevál estére szinte teljesen készen áll, de előbb még össze kell gyűjtenünk néhány utolsó hozzávalót a közös asztalhoz. Kérem, igyekezzetek, mert a nap már csúszik lefelé az égen!

Masni tisztelgett, ahogy egy illedelmes nyuszihoz illik.

– Számíthatsz ránk!

Túló a kosárra mutatott.

– Itt van a lista. De… – itt egy pillanatra elhallgatott, és a szárnyával tanácstalanul megvakarta a fejét –, valami nem stimmel.

Virágfül rögtön a papír fölé hajolt.

– Mi hiányzik?

– A karneváli csillagfüzérhez szükséges apró csengők. Tegnap még itt voltak a kosár alján, ma meg… puff! Mintha szárnyra kaptak volna.

Bundás pislogva nézett körbe.

– Talán tényleg elrepültek. A csengők is tudnak repülni?

Süti határozottan megrázta a fejét, majd a földhöz nyomta az orrát.

– Vau!

Masni a kosár mellé guggolt, és figyelmesen a földet kezdte vizsgálni. A napfényben egyszer csak néhány apró, fényes nyom villant meg az avarban.

– Nézzétek! – kiáltott fel. – Mintha valaki… csillámos lábnyomokat hagyott volna maga után!

Virágfül óvatosan megérintette a csillogó port.

– Ez nem is por. Ez… szalagcsillám! Pontosan olyan, amilyennel a karneváli díszeket szokták behinteni.

Bundás arca felderült.

– Akkor valaki csak kölcsönvette a csengőket!

Túló bagoly bácsi nagyot, mérgeset hümmögött.

– Kölcsönvette? Hát, nagyon remélem, hogy vissza is hozza. Mert a karneválon bizony minden egyes csengőhang számít!

Masni talpra pattant.

– Megkeressük! És közben összegyűjtjük a mi ajándékainkhoz hiányzó dolgokat is. Ez egy dupla küldetés!

Virágfül nagyot sóhajtott, de a szeme sarkában mosoly bujkált.

– Rendben van. De akkor mostantól tényleg nagyon kell figyelnünk az időre.

Azzal elindultak. A csillámos nyomok pedig – mintha csak huncutul kacsintanának – az ösvény szélén vezették őket tovább, egyenesen a csörgedező patakhoz.

A víz úgy csilingelt a kövek között, mintha meg akarná előzni a hiányzó csengőket. A hullámokon napsugarak csúszkáltak, a felszínen apró buborékok jártak vidám táncot. Itt találkoztak először Liliommal, a vidralánnyal.

Liliom szomorúan gubbasztott a parton, egy szétcsúszott, apró híd előtt. A híd igazából nem is volt igazi híd, csak két vastag ág és egy falap – de a patak fölött pont elég lett volna ahhoz, hogy átkeljen rajta az, aki nem akarja vizesre áztatni a mancsát. Csakhogy a deszka most félig a vízben, félig a sárban hevert.

– Sziasztok… – köszönt halkan a vidrafiú. – Nagy baj van. Szétesett a mini-hidam. Pedig a karneválra én viszem a kacagó-kavicsokat, amik csak innen, a patak legmélyéről szedhetők fel. Híd nélkül viszont nem tudok átjutni a kedvenc gyűjtögető helyemre.

Masni szeme rögtön felcsillant.

– Ne aggódj, segítünk!

Virágfül máris a híd maradványait vizsgálta, mint egy igazi mérnök.

– Nem rossz híd ez. Csak a rögzítő kötél csúszott meg.

Bundás előrelépett, és megfeszítette az izmait.

– Én erős vagyok! Megtartom az ágakat, amíg Liliom újra megkötözi őket.

Süti a parton kezdett el körbe-körbe szaglászni, majd a bokrok közül előhúzott a szájában egy csomó száraz nádat. Letette a többiek elé, mintha csak azt mondaná: „Építőanyag érkezett!”

– Vau!

Hópihe izgatottan ugrált ágról ágra.

– Én pedig számolom, hány csomó kell! Egy, kettő, három…

Liliom erre felderült, és előhúzott a zsebéből egy marék csipeszt meg egy erős madzagot. Látszott rajta, hogy ő az a fajta állat, aki még egy egyszerű sétára is szerszámokkal indul.

A hídjavítás vidáman és gyorsan haladt. Bundás erősen tartotta az ágakat, Virágfül irányította, hogy hova kerüljenek a csomók, Masni pedig a deszkát igazgatta. Süti időnként jókorát vakkantott, ami valószínűleg fontos szakmai tanács volt, csak épp kutyanyelven.

Ekkor Masni meglátott a víz alatt egy gyönyörű, fényes kavicsot. Pontosan olyat, amiből a lampionjához a csillámpor készülhetne! Bényúlt érte, de a kövek között egy gonosz kis csalán rejtőzött, és a nyuszi mancsa véletlenül hozzáért.

– Jaj! – szaladt ki a száján, és ijedten kapta el a kezét.

Virágfül azonnal ott termett mellette.

– Ez csak egy apró csípés – mondta megnyugtató, puha hangon. – De ettől még nagyon tud csípni.

Liliom egy hatalmas levélben azonnal jéghideg patakvizet hozott, Bundás pedig óvatosan fújni kezdte Masni mancsát, mintha a levegővel messzire kergethetné a fájdalmat. Hópihe aggódó gombszemekkel nézte a jelenetet.

– Hűha…

Masni egy pillanatig még erősen hunyorgott, aztán hirtelen elnevette magát.

– Nincs semmi baj! Ez biztosan csak a karneváli bátorságpróba első része volt. Köszönöm, hogy segítettetek!

A hűs víztől a csípés gyorsan enyhült. Masni most már óvatosabban nyúlt a kövek közé, és hamarosan ki is halászott három tökéletesen csillogó kavicsot. Eközben Liliom átkelt a frissen megjavított hídon, és pillanatok alatt összegyűjtötte a különleges kacagó-kavicsait.

– Nagyon köszönöm! – hálálkodott a vidralány ragyogó szemmel. – Cserébe elkísérlek titeket a domboldalig. Tudok itt a patak mentén egy titkos, rövid ösvényt, amin sokkal gyorsabban odaérünk.

Virágfül rögtön számolni kezdett magában.

– Gyorsabban? Ez igazán csodásan hangzik!

A csapat továbbindult, immár egy új baráttal. A csillámos nyomok pedig még mindig ott voltak – néha egy-egy kavicson, néha egy falevélen –, és felvezették őket a meredek domboldalra.

A domboldalra felmászni olyan volt, mintha egy hatalmas, zöld párnára próbáltak volna feljutni: mindenki tudta, hogy puha, de közben azért rendesen kapkodták a levegőt. Félúton aztán találkoztak Pöttyel, a békalánnyal.

Pötty egy hatalmas lapulevél tetején trónolt, és olyan komoly arccal brekegte a ritmust, mintha ő maga lenne egy egész zenekar.

– Brek-brek… brek! – hápogta, majd észrevette a közeledő csapatot. – Sziasztok! Épp időmérő edzést tartok. Képzeljétek, a karneválon lesz egy Legjobb Ritmus nevű verseny! De borzasztó dolog történt: eltűnt a metrumom.

Masni nagyot pislogott.

– Metrumod?

Pötty a zöld mellkasára bökött.

– A brekegő-metrumom! Egy pici csengő, amit a nyakamban szoktam hordani. Amikor brekegni kezdek, az is csilingel, és akkor mindenki pontosan tudja, mikor kell tapsolni. De ma reggelre… egyszerűen kámforrá vált.

Virágfül összevonta a szemöldökét.

– Csengő? Csengők?

Bundás rögtön felmutatta a mancsát, amire ráragadt egy kis csillám a nyomokból.

– Mondd csak, Pötty, nem láttál véletlenül ilyen furcsa, csillámos lábnyomokat errefelé?

Pötty hevesen bólogatni kezdett.

– De igen! Pont a dombtető felé vezettek. Azt hittem, a szél fújta el a csengőmet, de… a szél ritkán hagy maga után csillámport.

Ebben a pillanatban egy közeli sűrű bokor mögül halk, gyanús csörömpölés hallatszott. Majd valami megcsillant: egy fekete szárny, ami egy fényes szalagdarabot lengetett. A levelek közül egyszer csak előugrott Csillámszikra, a csókaszarka.

Csillámszikra gombszemei izgatottan csillogtak – és gyanúsan nem csak a napfénytől.

– Hoppá! – csipogta éles hangon. – Nem láttatok erre egy… ööö… egy rendkívül unalmas csengőgyűjteményt? Mert én biztosan nem láttam. Egyáltalán nem. Soha életemben!

Masni barátságosan, de nagyon is határozottan lépett közelebb a madárhoz.

– Ugye, Csillámszikra, te hagytad azokat a csillámos nyomokat az ösvényen?

Csillámszikra zavartan megigazított egy elálló tollat a feje búbján.

– Én? Ugyan kérlek! Én kizárólag művészi nyomokat hagyok magam után. Tudjátok, a karnevál miatt… a díszítés… az ihlet…

Virágfül nagyon nyugodt, tiszta hangon szólalt meg.

– Csillámszikra, a csengők hiányoznak a tisztásról, Túló bácsi kosarából. És Pötty metrumcsengője is eltűnt. Ha te vitted el őket, az nagy baj. Ezek a dolgok a karneválhoz kellenek. És hidd el, nagyon rossz érzés, amikor valakinek csak úgy eltűnik a kedvenc tárgya.

A csókaszarka erre szomorúan lehorgasztotta a fejét. Látszott rajta, hogy cseppet sem gonosz, csupán túlságosan is imád mindent, ami fénylik.

– Én… én tényleg csak kölcsönvettem őket – motyogta a csőre alatt. – A fészkemet akartam kicsit feldíszíteni, hogy a karnevál után nálam is tovább tartson az ünnep. De azok a csengők… olyan gyönyörűen csillogtak…

Bundás komolyan nézett le rá.

– A kölcsönvétel akkor kölcsönvétel, ha előtte meg is kérdezed a gazdáját. Különben azt úgy hívják, hogy… elvitel.

Süti is előrelépett, és halkan, de nagyon jelentőségteljesen vakkantott egyet.

– Vau!

Csillámszikra bűnbánóan összerezzent.

– Jó, jó, értem! Visszaadom mindet! – mondta gyorsan. – De… segítetek nekem keresni valami mást a fészkembe, ami szépen csillog? Olyat, amit tényleg szabad elvinni?

Masni arca felderült, és kedvesen elmosolyodott.

– Hát persze! A karneválon rengeteg csillogás lesz. Sőt, ha segítesz nekünk időben odaérni a bolthoz, és utána visszaviszed a csengőket, akkor kitalálunk neked egy teljesen saját, csillogó díszt. Olyat, amit mindenki örömmel ad neked!

Virágfül határozottan bólintott.

– De a tettednek következménye is kell, hogy legyen: neked kell visszavinned a csengőket Túló bácsinak, és a saját csőröddel kell bocsánatot kérned tőle.

Csillámszikra nagyot nyelt, aztán lassan bólintott.

– Rendben van. Megérdemlem – sóhajtotta, és a bokor alól előhúzott egy kis vászonzsákot. A zsákban rögtön vidám csilingelés támadt. – Itt vannak… mind egy szálig. És Pötty csengője is benne van.

Pötty boldogan ugrott egy nagyot.

– Brek! Megvan a metrumom! Éljen!

Közben Masni alaposan körülnézett a fák között, mert neki még mindig hiányzott egy különleges, jó illatú levél a suttogó lampionhoz. Szerencsére a domb legtetején találtak egy bokrot, amelynek a levelei úgy illatoztak, mintha egyszerre keveredett volna bennük a friss menta, a fenyőgyanta és egy csipetnyi nyári nevetés.

Liliom, a vidra segített óvatosan lecsípni a legszebb levelet.

– Ez egyszerűen tökéletes! – mondta. – És nézzétek csak, erre vezet egy rövidebb ösvény lefelé. Ha sietünk, még kényelmesen beférünk az erdei boltba!

Virágfül aggódva pillantott az égre.

– Sietnünk kell. Az árnyékok már egyre hosszabbak.

Csillámszikra büszkén megemelte a nehéz, csengős zsákot.

– Én nagyon gyors vagyok! Majd én mutatom az utat!

A csapat elindult lefelé, immár két új baráttal, Liliommal és Pöttyel kiegészülve. Csillámszikra pedig kissé szégyenkezve, a csengőkkel a szárnya alatt repült előttük az erdei bolt irányába.

Az erdei bolt egy puha, zöld mohával borított, aprócska házikó volt. A bejáratánál egy igazi, bolti csengő lógott, ami minden belépőnél vidáman megkondult. Odabent, a plafonig érő polcokon mindenféle csodás furcsaság sorakozott: fenyőtobozból faragott kanalak, illatos bogyószörpök, szivárványszínű fonalak, és egy hatalmas üveg, amelyre nagy, kacskaringós betűkkel ez volt írva: „NEVETÉSGOMBÓC – Fogyasztása csak óvatosan!”

A pult mögött egy barátságos mókus Barka állt, aki a pápaszemén át úgy nézett rájuk, mint aki mindent tud a világról, sőt, még azt is látja, ami meg sem történt.

– Szervusztok, gyerekek! – köszöntötte őket. – Csak nem a karneváli roham hozott titeket ide?

– De bizony! – válaszolta Masni. – Nekem egy nagyon különleges fonálra lenne szükségem. Olyanra, ami még véletlenül sem gubancolódik össze, hiába ugrál körülötte izgatottan az ember… vagyis a nyuszi.

Hópihe erre a szó hallatára automatikusan ugrált kettőt a levegőben.

– Hűha!

Barka jót nevetett.

– Akkor neked a Türelmes Fonálra van szükséged, kedveském. De vigyázz vele: ez a fonál csak akkor működik jól, ha az, aki használja, időnként vesz egy jó mély levegőt!

Virágfül elégedetten bólintott.

– Ez remekül hangzik. Én nagyon sokszor szoktam mély levegőt venni.

Bundás közben a pult végénél a bogyókat válogatta.

– Nekem háromféle bogyó kellene a receptemhez: piros, kék, és… egy olyan, ami olyan, mintha viccelne. Létezik ilyen egyáltalán?

Barka komoly arccal emelt le a polcról egy apró, fa dobozkát.

– Vicces bogyó? Persze, hogy létezik. Ez itt a kuncogó-áfonya. De figyeld csak meg: csak akkor kuncog, ha nagyon finoman megcsiklandozod!

Bundás óvatosan a dobozba nyúlt, és megcsiklandozta a bogyókat. Csodák csodájára, a kis kék golyók tényleg mintha aprókat remegtek volna!

Süti eközben beugrott a pult alá, hangosan szimatolt, majd egy kis, elgurult csomaggal a szájában bukkant elő.

– Vau!

– Ó, te jó ég! – csapta össze a mancsait Barka. – Hát ide gurult el a Türelmes Fonál! Igazán ügyes kutyus vagy!

Ebben a pillanatban az ajtó feletti csengő újra megszólalt, és belépett Bojtorján, a sünfiú.

Bojtorján hegyes tüskéire száraz falevelek és apró kavicsok tapadtak – úgy nézett ki, mint egy két lábon járó, erdei gyűjtögető kosár. A gombszemeiben pedig olyan kíváncsiság csillogott, mint amikor a napfény átsüt egy nagyítón.

– Sziasztok! – köszönt lihegve. – Nyomokat keresek! Képzeljétek, a tisztásról eltűnt a nagy plakát, amire a karneváli játékszabályok voltak felírva. Önmagában nem nagy dolog, de ha nincs kint a plakát, akkor mindenki más szabály szerint fog játszani, abból pedig akkora káosz lesz, mint ide Lacháza! Biztos vagyok benne, hogy valaki elvitte.

Virágfül meglepetten kapta fel a fejét.

– Ma valahogy nagyon sok dolog tűnik el. Csengők, metrum, most meg a plakát…

Csillámszikra, a csókaszarka azonnal a szárnya mögé rejtette a fejét, és halkan felsikoltott.

– Azt nem én voltam! A plakátot nem én vittem el! Esküszöm a… ööö… a legfényesebb csillámra is!

Masni kedvesen megsimogatta a madár remegő tollait.

– Nyugi, Csillámszikra, tudjuk. Most már egy csapat vagyunk, együtt derítjük ki az igazságot.

Bojtorján szimatolva körbejárta a boltot, majd megállt a padló közepén egy apró, fehér folt előtt.

– Aha! – kiáltott fel diadalmasan. – Valaki, akinek tiszta fehér por a mancsa, járt itt! És tudjátok, kinek szokott fehér lenni a mancsa? Aki… aki tésztát gyúr! Vagy legalábbis valakinek, aki túl közel merészkedett a liszteszsákhoz!

Bundás a hasához kapott, és felnevetett.

– Hát, én is tiszta liszt szoktam lenni, ha nekiállok sütit sütni. De ma még egyet sem sütöttem.

Barka mókus ekkor a homlokára csapott.

– Most, hogy mondod! Ma reggel járt itt egy mókusfiú, és vett egy jó nagy adag makk-lisztet. Miközben fizetett, elejtett egy papírt.

Bojtorján szeme felragyogott. Rögtön összerakta a képet: a mókusfiú valószínűleg egyáltalán nem akarta ellopni a plakátot, csak véletlenül a saját receptjei közé keverte, amikor nagyon sietett.

– Akkor itt a következmény nem büntetés lesz, hanem egyszerű rendrakás: meg kell keresnünk, vissza kell vinnie a papírt, és bocsánatot kell kérnie a figyelmetlenségéért – összegezte Virágfül a helyzetet. – Ez így teljesen igazságos.

Masni gyorsan a táskájába süllyesztette a fonalat és a többi megszerzett hozzávalót.

– Na, most már tényleg szednünk kell a lábunkat, ha oda akarunk érni a karneválra. De ha Bojtorján is velünk tart, útközben megkereshetjük azt a lisztes mancsú mókust is.

Bojtorján bólintott, és elővette a hídes nyomolvasó orrát – ami igazából csak egy jó nagy, szuszogós levegővétel volt.

– Induljunk! – rikkantotta, és már rohantak is tovább.

Amikor kiléptek az erdei boltból, a napfény már mély aranyszínűre festette a fák törzsét, az ég alján pedig a felhők olyanok voltak, mintha valaki hatalmas, rózsaszín vattacukrot gyúrt volna belőlük. A karnevál kezdete vészesen közeledett.

Bojtorján fürgén előreszaladt, néha megállt, szimatolt egyet a levegőbe, és olyan okos arcot vágott, mintha maga a föld súgna neki titkokat.

– Itt van! – mutatott mancsával egy sűrű mogyoróbokor felé. – Erős, friss lisztszagot érzek!

A bokor mögött valóban ott gubbasztott a mókusfiú, akit az erdőben mindenki csak Makkosnak hívott. Makkos egy igazi izgő-mozgó, kapkodós mókus volt, aki állandóan rohant valahová, még akkor is, amikor egyáltalán nem kellett volna. Most épp egy nagy, összegyűrt papírt simogatott a térdén, és kétségbeesetten meredt rá.

– Jaj, jaj, jaj! Ez egyáltalán nem az enyém! – nyögdécselt. – Azt hittem, ez az én szupertitkos makk-torta receptem… és csak most vettem észre, hogy ez a karneváli játékszabály! Teljesen véletlenül hoztam el. És most nem tudom, mit csináljak, mert már biztosan nagyon késő van…

Masni leült a pityergő mókus mellé, és megpaskolta a vállát.

– Tudod, Makkos, az a jó a véletlenekben, hogy mindig jóvá lehet tenni őket. Gyere velünk a tisztásra, add vissza a papírt Túló bácsinak, és mondd el neki őszintén, hogy csak egy tévedés volt.

Makkos megtörölte az orrát, és egy hatalmasat sóhajtott.

– Rendben van. Sőt, segíteni is fogok! A receptem miatt ugyan tiszta liszt a mancsom, de attól még a díszítésben nagyon ügyes vagyok!

Csillámszikra közben megemelte a szárnya alatt a csengős zsákot, ami halkan megcsörrent.

– Én is viszem vissza a csengőket. És… bocsánatot kérek mindenkitől – mondta a madár.

A kis sereg végre visszaérkezett Masni házához. Igaz, ez csak egy villámgyors kitérő volt, hogy elkészíthessék az ajándékaikat. A konyhában azonnal fergeteges munka vette kezdetét.

Bundás nekiesett a mézropogósnak. A színes bogyókat egy hatalmas tálba szórta, a mogyorót erős mancsával apróra törte, majd legvégül hozzáadta a kuncogó-áfonyát. Amikor ujjával finoman megcsiklandozta a keveréket, a bogyókból mintha apró, vidám kacaj szállt volna fel.

– Hát, ha ez nem karneváli süti, akkor semmi! – csettintett a nyelvével a mackó. A kóstolásnál még Süti is kapott egy édes morzsányit, amire a kutyus hálásan csóválta a farkát:

– Vau!

Virágfül közben az asztalnál ült, és egy gyönyörű meglepetés-kártyakészletet rajzolt. Apró, gondolkodtató feladványokat írt falevelekre, amelyekből a tisztáson majd egy izgalmas kincskereső játék lesz. A betűi olyan katonásan és gyönyörűen álltak a leveleken, mintha vonalzóval húzta volna őket.

Hópihe segített a kártyák összekötésében – persze közben szokás szerint túl lelkes volt, és a madzagot majdnem teljesen összegubancolta. De Virágfül vett egy jó mély levegőt, és a Türelmes Fonál varázslatos módon tényleg türelmes és sima maradt.

Masni elővette a patakból halászott, csillogó kavicsokat, egy sima kővel óvatosan finom porrá dörzsölte őket, majd rászórta a domboldalon talált, illatos levélre. Végül a lampion belsejébe fűzte a fonalat, és apró, feltekert papírcsíkokat, titkos üzeneteket kötözött rá.

– Ha meggyújtjuk a mécsest, a meleg levegő megmozgatja a fonalat, és az üzenetek életre kelnek… suttogni fognak – magyarázta titokzatos mosollyal.

Liliom eközben a padlón egy különleges, kacagó-kavics játékot rakott össze. A kavicsokat egy fa dobozkába tette, és ha valaki megrázta, pontosan olyan hangjuk lett, mintha egy apró manó kuncogna a víz alatt.

Pötty, a béka visszakapta a hőn áhított metrumcsengőjét, és máris a sarokban gyakorolta a tökéletes ritmust.

– Brek-brek! Most már biztosan senki nem fog lemaradni a tapsról!

Bojtorján pedig, hogy a biztonság kedvéért minden rendben legyen, a tüskéivel minden egyes ajándékra karcolt egy apró nyomozó-címkét, nehogy a nagy forgatagban bármi is elvesszen.

Mire mindennel elkészültek, a nap már éppen búcsút intett az erdőnek. Virágfül kinézett az ablakon a sötétedő égre, majd határozottan a csapatra nézett.

– Indulás. Azonnal. Ha futunk, pont időben odaérünk.

Bundás egy laza mozdulattal felkapta a mézropogóssal teli tálcát.

– Futni tudok. A tálca is. Legalábbis nagyon remélem!

Masni felakasztotta a lampiont egy botra, és a kis sereg nekivágott az útnak a tisztás felé, ahol már hívogató fények pislákoltak a fák között.

Amikor megérkeztek, a tisztás egyszerűen varázslatosan festett. Lampionok lengedeztek a faágakon, a puha fűben színes pokrócok hevertek, és a levegő már most tele volt zsongással, nevetéssel. Egy kis állatzenekar épp az utolsó próbát tartotta: három rigó vidáman fütyült, két harkály sebesen dobolt egy korhadt fatörzsön, egy tücsök pedig olyan átéléssel hegedült egy fűszálon, mintha legalábbis a világ legnagyobb koncerttermében lépne fel.

Túló bagoly bácsi a tisztás közepén állt, és még mindig aggódva leste a zsebóráját. Amikor meglátta a közeledő barátokat, a szeme hatalmasra kerekedett.

– Végre, hogy itt vagytok! Már azt hittem, teljesen elcsúsztunk az idővel!

Masni büszkén kihúzta magát.

– Az idő néha tényleg csúszik, de mi sokkal gyorsabbak vagyunk!

Ekkor Csillámszikra lépett előre. Letette a földre a csengős zsákot, vett egy nagy levegőt, és megszólalt:

– Túló bácsi… én voltam az, aki elvitte a csengőket. Csak a fészkemet akartam kicsit feldíszíteni velük, és buta voltam, amiért nem kérdeztem meg senkit. Ez nagyon nem volt helyes, és igazán sajnálom. Visszahoztam az összeset, és… ha megengeded, segítek felakasztani is őket.

Túló bácsi egy hosszú pillanatig némán pislogott, aztán lassan, bölcsen bólintott.

– A bocsánatkérés bátor és becsületes dolog, Csillámszikra. A csengők pedig… nos, nagyon hiányoztak a füzérről. Segíts felakasztani őket, és részemről a dolog el van felejtve.

A csókaszarka olyan sebesen dolgozott, hogy a csengők szinte maguktól ugráltak a helyükre a kötélen. Pötty közben a metrumcsengőjével brekegve adta a ritmust a munkához.

Makkos, a mókus is odaszaladt Túlóhoz, mancsában a gyűrött plakáttal.

– Ezt pedig én hoztam el véletlenül a boltból, mert azt hittem, hogy a makk-torta receptem! Nagyon sajnálom! – hadarta egy szuszra.

Túló átvette a papírt, és gondosan kifeszítette az egyik fa törzsére.

– Köszönöm, hogy visszahoztad, Makkos, majd odaadom Barkának. Legközelebb azért nézd meg kétszer is, mit gyűrsz be a zsebedbe – mondta, és a hangja egyáltalán nem volt mérges, sokkal inkább tanító jellegű.

Makkos hevesen bólintott, és lisztes mancsaival máris rohant segíteni a közös asztalnál a tányérokat rendezgetni.

Végül elérkezett a várva várt pillanat: a meglepetések ideje! Mindenki körbeülte a nagy tüzet, és sorban előkerültek a csodák. Körbejárt Bundás mennyei mézropogósa, Virágfül izgalmas feladvány-kártyái, Liliom mókás kacagó-kavicsai, Pötty ritmusjátéka, Bojtorján nyomozó-címkéi, és a legvégén Masni különleges, suttogó lampionja.

A nyuszi óvatosan meggyújtotta a lampion aljában megbújó kis mécsest. A meleg levegő szép lassan felfelé áramlott, a fonál finoman megmozdult, és a rákötözött papírcsíkok zizegni kezdtek. A közeli fák felől hirtelen egy dallamos, halk suttogás hallatszott. Nem volt ijesztő, sokkal inkább olyan, mintha valaki egy titkot súgna a füledbe.

– „Ügyes vagy.”

– „Köszönöm, hogy mindig segítesz.”

– „Nevess ma nagyon sokat!”

A karnevál vendégei egy pillanatra elcsendesedtek a varázslattól, aztán mindenki arcán széles mosoly terült szét.

Bundás meghatódottan törölte meg az orrát – majd gyorsan bekapott még egy mézropogóst, nehogy véletlenül bárki is azt higgye, hogy mindjárt elsírja magát.

– Ez… ez valami fantasztikus – dörmögte. – Hűha.

Hópihe a faágról rögtön rávágta:

– Hűha!

És persze Süti sem maradhatott ki, a maga módján ő is hozzátette:

– Vau!

A zene újra felhangosodott, a tisztás közepén kezdetét vette a tánc, és az erdő megtelt vidám kacagással. A csillagfüzér csengői gyönyörűen csilingeltek, Pötty metrumja hibátlanul adta az ütemet, és még Csillámszikra is olyan boldogan táncolt, hogy a fekete tollai mindenféle csillámpor nélkül is ragyogtak.

Ekkor azonban történt valami egészen váratlan – és ez volt az este legnagyobb csattanója.

Masni lampionja ugyanis nemcsak suttogni tudott… hanem úgy tűnik, néha „félre is beszélt”. Ahogy a mécses lángja megerősödött, a meleg levegő annyira megpörgette az egyik üzenetet, hogy a papírcsík beleakadt Hópihe farktollába, aki épp egy nagyot piruettezett a levegőben. A felirat a szélben megcsavarodott, és a suttogás egyszer csak a következőket mondta:

– Nevess… és… ny… ny… nyúlj!

Bundás erre megtorpant, és döbbenten pislogott.

– Nyúlj? Hova nyúljak?

A tisztáson egy csapásra csend lett. Mindenki lefagyott. Aztán valaki a sarokban halkan felkacagott. Aztán még valaki. És végül az egész erdő zengett a nevetéstől.

Virágfül a füléhez emelte a mancsát, és dőlve a nevetéstől próbált magyarázatot adni.

– Szerintem az az üzenet eredetileg úgy szólt, hogy „Nevess… és nyugodj meg!” – mondta könnyes szemmel. – Csak a papír annyira összegyűrődött, a szél meg… nos, a szél nagyon kreatív lett!

Masni úgy nevetett, hogy a hasát fogta, és alig kapott levegőt.

– Hát, ez a lampion aztán tényleg igazi karneváli darab! Még a suttogása is vicceket mesél!

Bundás a könnyeit törölgetve nagyot bólogatott.

– Ha így áll a dolog, én akkor inkább megeszek még egy adag mézropogóst.

Süti ezt hallva ismét elégedetten vakkantott:

– Vau!

Csillámszikra felröppent a csengőfüzér tetejére, és büszkén meglengette a szárnyát.

– Na, látjátok? Csillogás meg elcsent tárgyak nélkül is lehet a világot jelentő nagy nevetést csinálni!

Az erdei karnevál egészen késő estig, a csillagok feljöveteléig tartott. A csengők a helyükön maradtak, a plakát is, a meglepetések pedig mindenkinek hatalmas örömet okoztak. Amikor végül a zene elhalkult, és a lampion suttogása is már csak annyit suttogott a szélben: „Jó éjt”, Masni boldogan nézett körbe a barátain.

– Ugye holnap is kitalálunk valami különlegeset? – kérdezte halkan, mosolyogva.

Virágfül a barátnője vállára tette a mancsát, és nevetve megrázta a fejét.

– Holnap… nos, holnap legelőször is jó alaposan kialusszuk ezt a mai „nyalj-lampiont”.

Bundás feltartotta a legutolsó, árválkodó mézropogóst.

– Én benne vagyok minden kalandban, de csak feltéve, ha a suttogás legközelebb nem akar étlapot játszani!

Süti boldogan ugrott egyet:

– Vau!

Csillámszikra pedig egy utolsót kacsintott rájuk a csengőfüzér tetejéről, mielőtt a kis csapat elindult volna hazafelé a holdfényes, csillagos erdei ösvényen.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba