Masni születésnapja v

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni nyuszi már kora reggel kipattant az ágyból. A szeme úgy csillogott, mint két apró, izgága zseblámpa.

— Ma van a nap! — suttogta magának.

Olyan ünnepséget álmodott meg, ami után még a fák is elismerően tapsolnak a leveleikkel.

A konyhában már javában sürgölődött Virágfül nyuszi — ő volt a társaság esze: óvatos és pontos, az a fajta barát, aki még a kekszeket is egyesével megszámolná, mielőtt nekiesnének, nehogy vacsoraidőre elfogyjon. Mellette ott őrködött Bundás maci is. Erős volt, hűséges, és menthetetlenül édesszájú. Ha egy sütemény csak rámosolygott a tányérról, Bundás máris úgy nézett vissza rá, mintha régi, kedves ismerősök lettek volna.

Hópihe nyuszi is befutott. Kíváncsi természetével és barátságos szívével ő volt a csapat lelke — különösen Bundásért rajongott. Ha az óriás csak egyet sóhajtott, Hópihe máris ott termett:

— Ugye nem vagy szomorú? Kérsz egy ölelést?

És persze nem hiányozhatott Süti kutyus sem. Süti ugyan nem beszélt embernyelven, de az ugatásából mindenki értett. Volt „vigyázz!" jelzése, „találtam valamit!" kurjantása, és az a félreismerhetetlen, mélyről jövő „valaki épp a kalácsot dézsmálja" vakkantása is.

— Rendben — szólalt meg Virágfül, és egy hosszú listát terített az asztalra. — Az ünnepséghez kell: torta, gyertyák, szalvéták, lufik és egy nagy masni…

— Masni? — kérdezte Hópihe, és értetlenül nézett az ünnepeltre.

Masni felnevetett.

— A nevem ugyan Masni, de az igazi masni is kell! Különben mivel kötnénk át a születésnapi csomagot?

Bundás már bőszen keverte a tésztát.

— A tortát én vállalom! — jelentette ki büszkén. — Csak… csak az a kérdés, hová lett a méz?

Virágfül feltépte a kamraajtót, és a polcok között kutatott.

— Itt kell lennie valahol — mormogta.

Süti kutyus is bedugta az orrát a polcok közé.

— Vau! Vau-vau!

— Igen, igen, látjuk, hogy a liszt megvan — mosolygott Virágfül. — De a méznek nyoma veszett.

Hópihe közben a szalvétákat válogatta.

— És a gyertyák? Azokat látja valaki?

Masni összeráncolta a homlokát. Se méz, se gyertya, se színes cukorkák. Egy pillanatra elcsendesedett, és úgy érezte, mintha a képzeletbeli szülinapi lufija lassan leeresztene. De aztán kihúzta magát.

— Semmi baj! Elmegyünk az erdei boltba!

— Vau! — vakkantott Süti, ami nagyjából annyit tett: „Már itt sem vagyok!"

— De sietnünk kell — figyelmeztetett Virágfül. — A vendégek délután érkeznek.

Bundás megveregette a mellkasát.

— Erőből megoldjuk!

— Kaland! Kaland! — ugrándozott Hópihe.

Masni a hátára kapta a kis kosarat, és elindultak a sűrűbe.

Az erdőben friss volt a levegő, a fák pedig olyan magasra nyúltak, mintha a felhőket támasztanák.

— Ha az erdő beszélni tudna — tűnődött Masni —, biztos azt mondaná: „Sok szerencsét, barátaim, és ne felejtsétek el a gyertyákat!"

— Szerintem most is ezt súgja — jegyezte meg Virágfül, a zizegő levelekre mutatva. — Csak nagyon halkan.

Hamarosan válaszúthoz értek. Az egyik ösvény széles volt és barátságos, a másik keskeny, kanyargós, egy kopott táblával a szélén: „SZÉLKANYARGÓ ÖSVÉNY – Rövidebbnek tűnik, de néha tréfálkozik."

— Menjünk a rövidebben! — javasolta Hópihe lelkesen.

— Olvastad a „tréfálkozik" részt is? — kérdezte óvatosan Virágfül.

De Bundás már rávágta:

— Ha rövidebb, több idő marad a tortára!

Süti kutyus két rövidet vakkantott.

— Szerinte a szélesebb az okosabb választás — fordította Virágfül — de ekkorra már mindenki a keskeny csapáson ügetett.

Az ösvény valóban sebesen haladt, ám hirtelen pajkos szél kerekedett — olyan, mintha valaki csiklandozná a fákat, azok pedig rázkódtak volna a nevetéstől. A szél megpöckölte Hópihe fülét, és le akarta kapni Bundás sapkáját.

— Hé! Ez az én fejdíszem! — morogta Bundás, miközben a fejére szorította.

Egy elszabadult papírzacskó táncolt feléjük a levegőben, és cupp! — pont Bundás orrára tapadt.

— Hapci! — tüsszentett akkorát az óriás, hogy a szél is megbillent.

A nagy kavarodásban Masni kosara beleakadt egy tüskés bokorba.

— Jaj! — szisszent fel, mert egy apró tüske megszúrta a mancsát. Nem volt nagy a seb — épp csak annyira fájt, mintha egy hangya csípte volna meg —, de a barátok rögtön köré gyűltek. Virágfül egy tiszta kendővel látta el a sebet, Bundás pedig szigorúan nézett a bokorra.

— Ki bántotta Masnit? Csúnya bokor!

— Köszönöm — mosolygott Masni. — Látjátok? Ezért jó, ha együtt vagyunk.

Bundás óvatosan lefejtette a kosarat az ágról.

— Innentől én viszem!

Az erdei bolt egy mohás tetejű, mesebeli házikó volt. Az ajtón lógó csengő vidám csilingeléssel üdvözölte őket. Odabent Barka mókus, a boltos várta őket, ceruzával a füle mögött.

— Szervusztok! Mivel szolgálhatok a mai ünnepen?

Virágfül már sorolta is a hiányzókat: méz, gyertyák, cukorkák és a masni.

Barka mókus pörgött-forgott a polcok között. Az erdővirág-méz hamar előkerült, de a gyertyáknál megállt a tudomány.

— Jaj, drágáim, a születésnapi gyertyák tegnap elfogytak. De van helyette csillagszóróm!

— Az még jobb! — lelkendezett Masni.

— Várjatok, van itt valami még különlegesebb — mondta Barka, és egy doboz „Fényes-virágot" húzott elő. — Ezek nem viaszból vannak, hanem apró, világító növények. Puhán fénylenek a torta tetején.

Bundás szeme felcsillant.

— Ehető?

— Nem ehető! — vágta rá egyszerre Virágfül és a boltos.

— Kár — sóhajtott Bundás. — Akkor kérek egy dupla adag cukorkát vígaszdíjnak.

Ekkor nyílt az ajtó, és Pöttyös Bagoly, az erdei postás szállt be.

— Húúú! Üzenet Masninak!

Masni kibontotta a kis pergament: „A meglepetés vendégek úton vannak. Délután pontosan érkeznek. Ne késs el! Üdv: A barátaid."

— Jaj ne, sietnünk kell! — riadt meg Masni.

Gyorsan fizettek, és már szaladtak is kifelé a kosárral és a hatalmas, pöttyös masnival.

Az erdőben megnyúltak az árnyékok. A nap is mintha sürgette volna őket.

— Menjünk megint a Szélkanyargó ösvényen? — kérdezte Hópihe.

Virágfül kételkedett.

— Az előbb megcsikizett és megszúrt minket. Nem biztos, hogy barátságos kedvében van.

Süti kutyus is egyetértően morgott.

— De a biztos út hosszabb, és elkésünk — érvelt Bundás.

Masni nagy levegőt vett.

— Próbáljuk meg a rövidebbet, de most legyünk okosabbak!

Alig értek az ösvény közepére, a szél ismét felkacagott. Egy óvatlan pillanatban kikapta a kosárból a nagy pöttyös masnit, és magasra repítette. A masni felakadt egy égig érő ágra.

— A masnim! — kiáltott fel Hópihe.

Bundás megpróbált felkapaszkodni a fára, de a törzs csúszós volt a mohától, és puffanva huppant a földre.

— Nem megy — lohadt le. — Csak összenyomnám a cukorkákat a zsebemben.

Masni behunyta a szemét. Gondolkodott, és a fejében kigyulladt egy apró lámpa.

— Második próbálkozás! De most közösen!

Virágfül madzagot vett elő, a végére egy könnyű szalvétát kötött zászlónak. Masni célzott, és feldobta az ág felé. A madzag rátekeredett a fára. Bundás minden erejével húzta, Virágfül irányította az akciót, Hópihe a kosarat védte, Süti pedig ugatással jelezte, merre lendül a masni.

— Balra! Még egy kicsit! — vezényelt Masni.

És hopp! — a masni lehullott, pont Hópihe ölébe.

— Látjátok? — mondta Masni nevetve. — Elsőre nem ment, de másodszorra, együtt, és egy jó tervvel sikerült!

Ahogy hazafelé futottak, az erdő mintha segíteni akart volna nekik. A szél elcsendesedett, az út kisimult, és még egy kidőlt fa is épp jókor feküdt a patak felett, hogy hídként szolgáljon.

Beestek az ajtón — a vendégek még sehol sem voltak.

A konyhában elindult a munka: Bundás a mézet csorgatta, Virágfül a tésztát formázta. Amikor a torta kisült, rászórták a cukorkákat, és elhelyezték a Fényes-virágokat. A torta teteje úgy festett, mint egy tündöklő, csillagos rét.

Ekkor koppant az ajtó.

Masni szíve nagyot dobbant. Sorra érkeztek a barátok — Pöttyös Bagoly, Barka mókus, sőt még Öreg Sün Bácsi és Kacagós Béka is tiszteletét tette.

— Boldog születésnapot! — zengték kórusban.

Mindenki asztalhoz ült, és Masni elé került a csodás torta. A fényvirágok halkan suttogták: „Fújj el minket, és kívánj valamit!"

Masni becsukta a szemét, kívánt valami szépet, és egy hatalmas levegővel elfújta a fényeket.

De a Fényes-virágok nem aludtak ki. Csak pislantottak egyet, aztán még erősebben kezdtek ragyogni.

— Hát ez meg… örökké világít? — ámult el Bundás.

Virágfül óvatosan megkocogtatta az egyik szirmot. A virág megremegett, és vékony hangon megszólalt:

— Köszönjük, hogy megmentettetek minket a Szélkanyargó ösvénytől!

Mindenki tátott szájjal figyelte a beszélő tortát.

— Csak születésnapokon szólalunk meg — csilingelték a virágok. — És csak akkor, ha valaki nem adja fel, másodszorra is megpróbálja, és mindezt a barátaival teszi.

Hópihe boldogan tapsolt.

— Ez a legjobb torta a kerek világon!

Bundás ekkor ünnepélyesen felállt.

— Akkor jöhet a szeletelés! De előtte… — mély levegőt vett — … megígérem, hogy én fogok elmosogatni.

A társaság harsány nevetésben tört ki. Odakint az erdő is mintha velük kacagott volna — a levelek zizegése és a szél duruzsolása eggyé vált az ünnepi vidámsággal.

Szereplok: Masni

Kategoria: Kalandos  |  Vissza a Mesetarba