Hópihe és a hóvirág

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

A Suttogó Fenyves fái között már érezni lehetett a tavasz illatát. A hó lassan elolvadt, apró, csillogó pocsolyákat hagyva a tisztásokon, a nap pedig egyre melegebben simogatta az ébredező erdőt. Hópihe és Süti kutyus már kora reggel elindultak felfedezni a változásokat. Hópihe vidáman ugrándozott a nedves avaron, miközben a kutyus a farkát csóválva, hangos szuszogással szaglászott a fák gyökerei körül.

Hirtelen Süti kutyus megállt egy öreg tölgyfa tövében, és izgatott, vékony hangon vakkantott egyet. Hópihe azonnal odaszaladt. A sötét, nedves földből egy apró, halványzöld száracska bújt elő, a tetején pedig egy picike, fehér, zárt bimbó ringatózott a szélben.

– Egy hóvirág! A tavasz legelső hóvirágja! – kiáltott fel Hópihe boldogan.

A kiáltásra hamarosan megérkezett Masni, Virágfül és Bundás is. Bundás egy csupor édes, mogyorós mézet majszolt, de még ő is megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a kis növényt.

– Valóban gyönyörű – mondta Masni, és bátorítóan rámosolygott Hópihére. – Biztosan hamarosan kinyílik.

Hópihe annyira izgatott lett, hogy elhatározta: ő bizony megvárja, amíg a bimbóból igazi, harang alakú virág lesz. Leült a tölgyfa tövébe, és figyelni kezdett. A többiek elmentek játszani a tisztásra, de Hópihe csak ült és nézett. Eltelt egy óra, aztán még egy. A nap már magasan járt az égen, de a kis fehér bimbó meg sem mozdult. Szorosan zárva tartotta a szirmait.

Hópihe egyre türelmetlenebbül fészkelődött.

– Miért nem nyílsz már ki? – suttogta a virágnak, de az nem válaszolt.

Délutánra Hópihe már annyira szerette volna látni a kinyílt hóvirágot, hogy elvesztette a türelmét. Óvatosan kinyújtotta a mancsát, és a körmével megpróbálta szétfeszíteni az apró, fehér szirmokat, hogy segítsen neki kinyílni.

– Állj meg! – kiáltott fel hirtelen Virágfül, aki éppen akkor tért vissza, hogy megnézze, mit csinál a barátja. Az okos és érzékeny Virágfül azonnal odalépett, és finoman elhúzta Hópihe mancsát a növénytől. – Mit csinálsz, Hópihe? Ha erővel húzod szét a szirmait, elszakadhatnak, és a virág megsérül!

Hópihe megszeppenve hajtotta le a fejét.

– De én csak segíteni akartam neki... Olyan lassan csinálja.

Virágfül leült mellé a fűbe.

– A természetet nem lehet siettetni. A virágoknak nem húzgálásra van szükségük, hanem időre, meleg napfényre és egy kis békességre. Amikor készen áll, magától is ki fog nyílni, hidd el!

Hópihe bűnbánóan bólintott. Ekkor azonban a nap elbújt egy nagy, szürke felhő mögé, és hirtelen csípős, jeges szél söpört végig a fenyvesen. A tavaszi időjárás nagyon csalóka volt, és estére egy váratlan, hideg fagy fenyegette az erdőt. A kis hóvirág bimbója szomorúan remegett a hideg szélben.

– Jaj, ne! Meg fog fagyni! – ijedt meg Hópihe, és a könnyeivel küszködve nézett fel a hatalmas medvére, aki éppen akkor ért oda hozzájuk.

Bundás arcán nyoma sem volt az ijedségnek. A maga nyugodt, védelmező módján letette a mézes csuprot, és munkához látott.

– Ne féljetek, nem hagyjuk, hogy bántsa a fagy – dörmögte.

Keresett néhány vastag, száraz tölgyfalevelet, Masni pedig fürgén és ügyesen apró, hajlékony gallyakat gyűjtött. Masni és Bundás közös erővel pillanatok alatt egy apró, szélvédett kis "sátrat" építettek a hóvirág köré a gallyakból és a meleg levelekből. A kis virág tökéletes biztonságban volt a hideg elől.

– Most pedig menjünk haza aludni – mondta Bundás, miközben gyengéden megpaskolta Hópihe vállát. – Holnap reggel meglátogatjuk.

Másnap kora reggel, amint a nap első sugarai felmelegítették a levegőt, a barátok visszatértek a tölgyfához. Bundás óvatosan felemelte a levélsátrat. Hópihe szeme hatalmasra nyílt a csodálkozástól. A kis bimbó az éjszaka folyamán, a meleg és biztonságos takaró alatt tökéletesen kinyílt. Gyönyörű, hófehér harangként bólogatott a tavaszi szélben.

Hópihe boldogan ölelte meg Bundást, majd Virágfülre mosolygott.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba