Masni és Hópihe térképe

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Ezen a verőfényes délelőttön Masni kertje igazi kis alkotóműhellyé változott. A puha, zöld fűre egy hatalmas rajzlapot terítettek, köré pedig színes krétákat, hegyes ceruzákat és egy apró, fehér radírt készítettek be. Hópihe izgatottan, lelkesen tapsikolt.

– Rajzoljunk együtt! – rikkantotta vidáman. – Legyen ez a kép olyan, mintha egy varázslatos történetet mesélne el!

Masni kedvesen elmosolyodott, miközben óvatosan kisimította a papír gyűrődéseit.

– Ez igazán nagyszerű ötlet! – értett egyet. – Rajzolhatnánk egy térképet a kedvenc erdei sétáinkról. Így legközelebb is pontosan tudni fogjuk, merre induljunk, ha valami új, titkos ösvényt szeretnénk felfedezni.

Hópihe már nyúlt is a legfényesebb piros ceruzáért.

– Akkor én rajzolom a ragyogó napot az égre! – lelkesedett. – És ide… ide pedig jöjjön egy hatalmas, színes szivárvány!

Masni egy sötétzöld krétát választott a kupacból.

– Várj csak, először talán legyenek meg az utak és a fontosabb jelek, aztán jöhet a gyönyörű díszítés! – mondta kedvesen, de határozottan.

Hópihe szaporán bólintott, bár közben gyorsan még odafirkantott három pufók bárányfelhőt a papír szélére.

Első nekifutásra úgy gondolták, a legjobb lesz, ha mindketten egyszerre dolgoznak. Masni lassan, a nyelvét is kidugva rajzolta a kanyargós ösvényeket, Hópihe pedig sebesen színezte mellé a vidám kis virágokat és bokrokat. Csakhogy Hópihe akkora lendülettel vetette bele magát a munkába, hogy véletlenül végigszántott Masni frissen húzott, zöld krétavonalán.

– Ó, jaj! – kapott ijedten a szája elé Hópihe. – Ez… ez elnyúlt!

És valóban: a szépen ívelt ösvényekből csúnya zöld pacák lettek, a gondosan megrajzolt kis jelek pedig teljesen eltűntek a színes maszatban.

Masni egyetlen pillanatra megmerevedett. Nem haragudott, inkább csak mélységes csalódást érzett, hiszen annyira igyekezett tökéletes munkát végezni. Hópihe orra is lekonyult; borzasztóan elszomorodott, amiért ilyen ügyetlenül elrontotta a közös művet.

– Talán… talán mi nem is tudunk együtt rajzolni – motyogta Hópihe a könnyeivel küszködve.

Masni azonban határozottan megrázta a fejét.

– Dehogynem tudunk! Csak meg kell találnunk a megfelelő módszert. Mit szólnál, ha kérnénk egy kis segítséget olyasvalakitől, aki igazán ért a térképekhez?

És mintha csak meghallotta volna a „térkép” varázsszót, a kerítés tövében hirtelen megmozdult egy apró földkupac. A pergő rögök közül hamarosan kidugta az orrát Tapdi.

Tapdi egy bozontos, poros bundájú vakond volt, mindig nedvesen szimatoló orral. A feje búbján most is ott ékeskedett elmaradhatatlan, száraz tölgyfalevélből készült kalapja. A fák gyökerei alatt kanyargó, sötét alagutakban lakott, és arról volt híres a környéken, hogy minden apró ösvényt gondosan feltérképezett. Térképeit falevelekre, papírfecnikre, vagy éppen sima kavicsokra karcolta. Bár rettentő kíváncsi, segítőkész és jókedvű teremtés volt, folyton ásítozott, mert a rengeteg földalatti munka nagyon kimerítette.

– Térképet mondott valaki? – ásított egy hatalmasat, de közben barátságosan mosolygott. – Ez az én kedvenc szavam! Miben segíthetek?

Masni szótlanul a színes maszat felé mutatott, Hópihe pedig bűnbánóan lesütötte a szemét. Tapdi megvakargatta a füle tövét, elgondolkodott, majd zömök kis mancsával kört rajzolt a levegőbe.

– Tudjátok, a közös rajzolás pontosan olyan, mint a közös alagútásás – magyarázta bölcsen. – Ha ketten egyszerre kaparják a földet ugyanazon a szűk helyen, abból csak nagy porfelhő és kavarodás lesz. De ha előre megbeszélik, ki merre ás, máris halad a munka!

– És te mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte Masni reménykedve.

– Masni, te rajzold meg az útvonalakat szép, vékony vonalakkal! Hópihe, te pedig tervezd meg és rajzold rá a titkos jelképeket! Jelöld be, hol szoktatok megpihenni, hol terem a legfinomabb erdei bogyó, és hol kell nagyon óvatosan lépni a tüskés bokrok miatt. És jegyezzétek meg: a díszítés mindig csak a legvégén jöhet!

A második próbálkozásnál már pontosan követték a mester tanácsát. Masni lassan, végtelen türelemmel húzta meg a kacskaringós ösvényeket, Hópihe pedig apró, gondos jeleket kanyarított melléjük: egy tölgyfalevelet rajzolt a pihenőhelyhez, egy piros, pöttyös gombát a „Vigyázz, ne nyúlj hozzá!” területhez, és egy ragyogó sárga csillagot oda, ahonnan a legszebb volt a kilátás.

Amikor mindezzel elkészültek, Hópihe izgatottan toporogni kezdett.

– Most már jöhet a nap? – kérdezte csillogó szemmel.

Masni elégedetten végignézett a csodás térképen, és bólintott.

– Most már jöhet! És kérlek, rajzolj mellé egy hatalmas szivárványt is! – tette hozzá széles mosollyal. – Hiszen attól lesz igazán a mi térképünk.

Hópihe ezúttal sokkal óvatosabban és finomabban bánt a színekkel, Masni pedig két kézzel fogta a papírt, nehogy egy picit is elcsússzon a kréta a kőpadon. Tapdi a háttérből figyelt, és elégedetten hümmögött az orra alatt.

Mire az utolsó vonás is a helyére került, a térkép nemcsak lélegzetelállítóan gyönyörű lett, hanem tökéletesen használható is. Masni és Hópihe büszkén pillantottak egymásra.

– Látod? – súgta Masni. – Mégiscsak tudunk mi együtt rajzolni!

– Igen! – ragyogott fel Hópihe arca. – Csak előbb meg kellett tanulnunk, hogyan dolgozzunk úgy, mintha ketten egy igazi csapat lennénk.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba