Masni és Csillagtó

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

A tóhoz vezető, kanyargós ösvényen Masni és Hópihe már messziről hallotta a békák vidám kórusát. A parti nádas lágyan susogott a szélben, a víz felszínén pedig apró fényfoltok táncoltak, mintha a nyári nap ezer apró darabra törve fogócskázna a hullámokon.

– Strandolás! – kiáltotta Masni, és a feje tetején csücsülő piros masni vidáman rezzent egyet.

Az örökké lelkes és kissé szertelen Hópihe viszont most sokkal óvatosabb volt. A partra érve rögtön azt vizslatta, hol a legsekélyebb a víz, hol lapulnak csúszós, mohás kövek, és melyik a legalkalmasabb, legsimább hely leteríteni a pikniktakarót.

– Előbb a szabályok! – mondta komolyan, és három ujját a magasba emelte. – Első: csak ott megyünk be, ahol jól látjuk az alját. Második: végig együtt maradunk. Harmadik: ha bármi gyanúsat vagy ijesztőt látunk, azonnal kijövünk a vízből.

Masni furcsálkodva nézett barátjára, de azért bólintott.

– Rendben van. De azért fröcskölni lehet?

– Lehet – mosolygott Hópihe engedékenyen. – De csak mértékkel!

A homokos parton már ott ült Bundás, a barátságos barna mackó. Világos, nyári inget viselt, mellette pedig a hatalmas hátizsákja pihent. A táska körül egy óriási kockás pléd, egy gyöngyöző falú üveg hideg limonádé és egy szép, bolyhos törölköző sorakozott. Úgy festett, mintha egyenesen ő lenne a tóparti piknikek kinevezett főrendezője.

– Sziasztok! – intett feléjük Bundás széles mosollyal. – Hoztam mindent, ami egy biztonságos és kényelmes fürdőzéshez csak kellhet! Meg… hoztam olyasmit is, ami igazából nem kell, de nagyon-nagyon finom!

Ezzel elő is húzott a táskájából egy illatos, mézes kekszekkel teli dobozt.

Ekkor a sűrű nádasból hirtelen, egy hatalmas ugrással elébük pottyant egy aprócska, élénkzöld béka. A hátát apró, sárga pöttyök díszítették, mintha valaki varázslatos csillagport szórt volna rá. Ő volt Pötty, a tó fürge hírvivője. A parti kövek hűvösében lakott, és mindent, de tényleg mindent tudott a környékről: hol nyílik a legszebb, hófehér tavirózsa, mikor kezdődik a szitakötők alkonyati tánca, és hol rejtőzik a legsimább, leglaposabb kavics a kacsázáshoz.

– Brekeke! – köszöntötte őket Pötty jókedvűen. – Ha fürödni jöttetek, előbb mindenképpen nézzetek a vízbe!

Masni kíváncsian a tó tükre fölé hajolt.

– Ugyan miért?

– Mert a mai egy egészen különleges nap – súgta Pötty titokzatosan. – A tó ma csillagot tükröz.

Hópihe felnézett a ragyogó égre. Odakent vakító kék volt minden, egyetlen kósza felhő sem úszott a magasban.

– Milyen csillagot? Hiszen még verőfényes nappal van!

Pötty csak sokatmondóan hunyorgott, mint aki a világ legnagyobb titkát őrzi.

– Várjatok csak egy kicsit, és meglátjátok!

Masni és Hópihe gyorsan lerúgták a cipőjüket, Bundás pedig gondosan, a pléd legszélére igazította a táskáját, nehogy véletlenül is homokos legyen. A tó sekély vizénél óvatosan, lépésről lépésre gázoltak befelé. A víz hűvös volt ugyan, de csodálatosan kellemes, pont olyan frissítő, mint amikor az ember jéghideg, citromos mentateát iszik a legforróbb nyári délutánon.

– Csak mértékkel fröcskölünk! – emlékeztette barátnőjét Hópihe.

Masni erre huncut mosollyal, épp csak egy leheletnyit meglöttyintette a vizet felé. Hópihe kacagva fröcskölt vissza. Bundás a parton eleinte úgy tett, mintha ő lenne a világ legkomolyabb, legszigorúbb úszóbírója, de aztán nem bírta tovább, és ő is hatalmas nevetéssel belecsobbant a sekély vízbe.

Pötty mindeközben a parton ugrándozott, és apró kavicsokat pöckölt a vízbe. Minden egyes kavics csobbanása után tökéletes körök futottak szét a felszínen, mintha maga a tó rajzolna varázslatos mintákat.

Ahogy telt-múlt az idő, a nap szép lassan egyre lejjebb csúszott a tágas égbolton. A délutáni fény varázslatosan megváltozott: a ragyogó aranyból lágy, pasztell rózsaszínné szelídült, a tó vize pedig olyannyira kisimult, akár egy hatalmas, csillogó üveglap.

És akkor… a mozdulatlan víztükrön hirtelen megjelent egy aprócska, fényes pont. Aztán felvillant még egy. Aztán megint egy, majd egyre több és több, mintha valaki egy egész maréknyi ragyogó csillagot szórt volna a mélybe.

Hópihe tágra nyílt, csodálkozó szemekkel nézte a varázslatot.

– Ez… az ég tükröződése lenne?

Bundás is közelebb hajolt a vízhez.

– Vagy talán apró szitakötők csillognak így?

Pötty büszkén, kihúzott mellkassal bólogatott.

– A csillagok még meg sem jelentek odafönt az égen, de a víz már emlékszik rájuk. Esténként, amikor csendes az idő, előbb a tóban gyúlnak ki a fények, mint az égen. Ez a tó legnagyobb titka.

Masni egészen halkan, szinte csak suttogva szólalt meg, mintha attól félne, hogy a hangos szóval elijeszti a vízi csillagokat.

– Olyan ez az egész, mintha a tó előre elmesélné az estét.

– Pontosan – bólintott Hópihe. – És mi most éppen benne vagyunk ebben a gyönyörű mesében.

A nagy csodálkozás és a frissítő fürdés után gyorsan megtörölköztek a bolyhos törölközőkkel. Bundás körbekínálta a finom, omlós mézes kekszeket, Pötty pedig mindannyiukhoz odaugrott, és egy-egy különösen sima, lapos kavicsot tett a mancsukba.

– Ezt tegyétek el jól! – mondta a kis béka komolyan. – Ha bármikor ránéztek, jusson eszetekbe, hogy a csillagok néha előbb ragyognak fel a víz tükrén, mint az égen.

Masni mélyen a zsebébe csúsztatta a kavicsot, és ünnepélyesen bólintott.

– Megígérem, hogy ezt a nagy titkot csakis annak fogom elárulni, aki igazán kedvesen tud fröcskölni.

Hópihe ezen hangosan felnevetett.

– Hát, akkor ez a titok egy darabig még biztonságban marad!

Hazafelé, a kanyargós ösvényen lépdelve már meg is pillantották a legelső, halovány csillagot az esti égen. Masni még egyszer, utoljára hátranézett a tóra. A holdfényben megcsillanó víztükörről úgy érezte, mintha egyenesen neki kacsintana egyet.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba