Masni és a varázslatos szökőkút titka

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Az erdő szélén, ahol a vénebbnél vénebb bükkfák lombjai úgy susogtak a szélben, mintha ősi titkokat suttognának egymásnak, Masni egy különösen csillogó, opálos kavicsra bukkant az avarban. Ahogy a tenyerébe vette, a kő apró szivárványokat vetett a fűre.

– Vajon honnan jöhetett ez? – tűnődött hangosan, miközben a fényt forgatta rajta.

Virágfül óvatosan, szinte lábujjhegyen lépett mellé.

– Az erdő legmélyén, ahol a madarak is ritkábban dalolnak, van egy elrejtett tisztás – kezdte fojtott hangon.

– Azt beszélik, ott áll a Legendák Szökőkútja. Aki megtalálja, annak kincs üti a markát.

Bundás szeme rögtön felcsillant a hírre.

– Ha varázslatos, biztosan tud valami édeset is! Talán mézeskalácsot potyogtat a víz helyett – jegyezte meg reménykedve, és már meg is nyalta a szája szélét.

Süti kutyus vidám vakkantással jelezte, hogy benne van a kalandban, Hópihe pedig izgatottan toppantott puha mancsaival. Nem is teketóriáztak sokat: a kis csapat elszántan vágott neki az ismeretlennek.

Ahogy beljebb értek a rengetegbe, a fák törzsei sűrű, sötét bástyaként tornyosultak föléjük. A levegő hirtelen lehűlt, a bokrok alján pedig különös, nyúlánk árnyékok kezdtek lassú táncba a fák közötti félhomályban.

Végül egy váratlan kanyar után elébük tárult a néma tisztás. A közepén, mintha csak a földből nőtt volna ki, egy mohás kőből faragott szökőkút állt. Nem volt monumentális, de a vize olyan tisztán, ezüstösen ragyogott, mintha folyékony holdfény csordogált volna benne.

Masni – bár a szíve hevesebben vert – bátran a peremhez lépett.

– Próbáljuk ki! Nézzük meg, mi történik – mondta határozottan.

Ám abban a pillanatban, ahogy Bundás óvatosan megérintette a kút hideg peremét, éles, fémes kattanás hasított a csendbe. A föld megremegett, és vékony, de annál szívósabb indák törtek elő a fű közül, mint éhes csápok, és pillanatok alatt körbefonták a barátokat.

– Csapda! – kiáltotta el magát Virágfül, miközben próbált elugrani a tekeredő szárak elől.

Süti kutyus kétségbeesetten ugatott, Hópihe pedig riadtan pislogott a hirtelen jött fogságban. Masni minden ügyességét összeszedve próbálta kibogozni a szoros csomókat, de minél jobban rángatta, az indák annál makacsabbul simultak a bokájára.

Bundás nem bírta tovább: hatalmas erejével megfeszítette a karját, és egy reccsenéssel sikerült is elszakítania az egyik fojtogató indát. Azonban a szár tüskéje mélyen megkarcolta a mancsát. A seb sajgott és csípett, de a mackó csak a barátaiért aggódott, nem a fájdalommal törődött.

Rájöttek: az erő itt nem segít. Az indák mozdulatlanul, de rendíthetetlenül tartották őket.

– Álljatok meg! – intette nyugalomra a többieket Virágfül.

– A varázslatnak nem lehet erővel parancsolni. Biztosan van egy titkos szabálya.

Masni a zsebében lapuló, csillogó kavicsra gondolt. Eszébe jutott, milyen gyengéden vette fel a földről.

– Talán nem harcolni kellene velük, hanem megbékíteni őket. Próbáljuk meg kedvességgel! – javasolta.

Hópihe, követve a példát, óvatosan, szinte simogatva ért az egyik feszülő indához.

– Nem akarunk mi semmi rosszat, csak látogatóba jöttünk – súgta barátságosan.

Bundás is csatlakozott, mély, brummogó hangján:

– Csak kíváncsiak voltunk a titkodra. Nem bántunk senkit.

Végül Virágfül lehunyta a szemét, és tisztán, őszintén kérte:

– Kérünk szépen, engedj el minket!

Ebben a pillanatban a szökőkút vize vakító, fehéres fénnyel ragyogott fel. Az indák, mintha csak álomba merültek volna, elernyedtek, lecsúsztak a barátok lábáról, és halkan visszahúzódtak a sötét föld mélyére.

A barátok megkönnyebbülten szusszantak fel. A kút vize most már nem ijesztő volt, hanem halkan, ritmusosan csobogott, mintha egy barátságos nevetés visszhangozna a kövek között.

Masni ekkor elővette az erdő szélén talált kavicsot, és egy halk kívánság kíséretében a vízbe ejtette. A víz felszínén apró fodrok támadtak, majd bűvös képek kezdtek rajzolódni rajta: látták magukat a saját kertjükben, ahogy együtt játszanak, ahogy nevetnek egy tréfán, és ahogy felsegítik egymást, ha valaki elesik.

– Ez hát a varázslat! – suttogta Virágfül ámulva.

– A kút megmutatja, mi az igazi kincsünk.

Bundás is rájött az igazságra, és elmosolyodott.

– Nem édesség és nem méz a legfontosabb… hanem az, hogy itt vagyunk egymásnak.

Süti kutyus boldogan körbe-körbe szaladgált, Hópihe pedig örömében apró piruetteket mutatott be a kút körül. Miután hálásan megköszönték a szökőkútnak a leckét, elindultak hazafelé. Otthon gondosan bekötözték Bundás mancsát és pár nap múlva már a karcolás helye is teljesen eltűnt.

Attól a naptól fogva a kis barátok tudták: a világ legnagyobb varázslata nem a csillogó kövekben rejlik, hanem abban, amikor összefognak, és kedvességgel, bátorsággal győzik le a nehéz akadályokat.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba