Masni a játszótéren

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni nyuszi fülén a jellegzetes, élénkpiros masni már messziről hirdette érkezésüket, ahogy legjobb barátjával, Hópihével a játszótér színes birodalma felé közeledtek. A hinták lánca ütemesen csilingelt a szélben, a homokozóban pedig apró, takaros kupacok sorakoztak, mintha egy láthatatlan építőmester minihegységet varázsolt volna a dűnék közé.

– Ma aztán mindent kipróbálunk, egyetlen csúszdát vagy mászókát sem hagyunk ki! – jelentette ki Masni ellentmondást nem tűrő hangon, és olyan elszántan menetelt előre, mintha egy távoli kontinens felfedező expedícióját vezetné.

Hópihe, a hófehér, puha szőrű nyuszi közben megállt, és alaposan megigazította a táskája pántját.

– Rendben, de szerintem előbb vessünk egy pillantást a szabálytáblára – javasolta megfontoltan. – Tudod jól, a játszótereknek mindig vannak fontos, betartandó törvényeik.

A bejáratnál valóban ott magasodott egy kopottas fatábla. A hivatalos betűk alá azonban valaki színes krétával, kanyargós vonalakkal odaírta: „TITKOS SZABÁLY: Mindig köszönj!”

Masni vidáman felkuncogott.

– De hiszen ez egyáltalán nem titkos! Ez egyszerűen csak… kedves dolog.

Ebben a pillanatban a nagy, sárga mászóka tetejéről egy zöld hátú, elegáns szalmakalapot viselő teknős mászott le komótosan. Az arca rendkívül komoly volt, páncélján pedig egy apró, fényes matrica díszelgett, ezzel a felirattal: „Rend és nyugalom”.

Ő volt Csúszós, a játszótér önkéntes felügyelője és őrzője. A közeli bokrok árnyékában lakott, és szúrós, de jóságos szemmel mindig ügyelt arra, hogy a játék közben senkinek ne essen baja és mindenki jól érezze magát.

– Szép napot nektek! – köszönt Csúszós, miközben leporolta a kalapját. – Hallottátok már a titkos szabályt?

– Igen! – vágta rá Masni lelkesen. – Azt, hogy köszönni kell.

– Nos, az csak a legelső lépés, a belépő a birodalomba – mondta Csúszós, és titokzatosan közelebb hajolt, mintha egy államtitkot készülne megosztani velük. – Valójában létezik még három másik titkos szabály is. Nem írjuk ki őket sehová, mert akkor elveszne a varázsuk. De ha figyeltek, könnyen megtanulhatjátok mindet.

Hópihe kíváncsian billegette a hosszú füleit.

– Mik lennének azok?

Csúszós fontoskodva köhintett egyet, és sorolni kezdte:

– Első szabály: Ha valaki várakozik a hintára, kérdezd meg tőle: „Jössz utánam?”

– Második szabály: Ha valaki nagyot huppan a földre, mindig kérdezd meg: „Segíthetek?”

– Harmadik szabály: Ha látsz valakit, aki egyedül üldögél, ne hagyd magára, kérdezd meg: „Játszol velünk?”

Masni egy pillanatra elgondolkodott a hallottakon.

– Ezek nem is igazán szabályok.

Alig mondta ki, máris meglátott egy kis sünt az egyik hatalmas csúszda legtetején. Az apró állat láthatóan tanácstalanul, kicsit félve tekintgetett le a mélybe.

Masni határozottan a csúszda aljához lépett, és felnézett rá.

– Szia! Van kedved játszani velünk?

A sün szemei azonnal felcsillantak, és eltűnt róluk a félelem árnyéka.

– Én Pindúr vagyok – mutatkozott be halkan. – Azért jöttem ide, mert nagyon szeretek játszani, de… kicsit tartok tőle, hogy ez a csúszda túl gyors nekem.

Hópihe bátorítóan bólintott.

– Akkor ne kapkodjuk el a dolgot! Kezdjük szépen lassan. Előbb irány a homokozó, utána jöhet a hinta, és csak ha már teljesen belejöttünk, próbáljuk ki a csúszdát. Lépésről lépésre, ahogy a nagyok csinálják.

A homokozóban Masni pillanatok alatt egy hatalmas várat épített, Hópihe pedig szakértő módon mély csatornát húzott köré, hogy a képzeletbeli folyó ne mossa el a falakat. Pindúr közben apró, sima kavicsokból díszes kaput rakott a várhoz, és büszkén mutatta az új barátainak:

A hintánál már kisebb sor alakult ki. Masni, miközben szorosan fogta a láncokat, hátranézett a mögötte várakozó kis rókára.

– Szia! Szeretnél jönni utánam?

A róka barátságosan elmosolyodott.

– Igen, nagyon szívesen! Köszönöm, hogy szóltál.

Masni olyan magasra lendült, hogy egy rövid másodpercre azt hitte, a talpaival meg tudja csiklandozni az áthaladó, bárányfelhők pocakját. Aztán, ahogy megígérte, átadta a helyét a rókának.

Nem sokkal később Pindúr megbotlott egy fűben felejtett, elgurult labdában. Nem esett ugyan nagyot, de a hirtelen zökkenőtől nagyon megijedt. Hópihe azonnal ott termett mellette.

– Jaj, jól vagy? Segíthetek felállni?

Pindúr hálásan bólintott, Hópihe pedig óvatosan leporolta a homokot a tüskéiről. Masni közben felkapta a labdát, és visszagurította a tulajdonosának.

– Legközelebb tegyük a labdát a pad mellé, hogy senki ne bukfencezzen át rajta – javasolta kedvesen, de határozottan.

Csúszós, a teknős, a távolból figyelt, és elégedetten biccentett a szalmakalapjával.

– Látjátok, gyerekek? A titkos szabályok működnek. És nem azért vannak, hogy bárkit is fegyelmezzenek, hanem azért, hogy mindenki, még a legkisebbek is jól érezzék magukat.

A nap végére Masni, Hópihe és Pindúr már egymás után, hangosan kacagva siklottak le a csúszdán. Pindúr az első körben még szorongatta a korlátot, de a végén már ő volt a legbátrabb.

Amikor eljött a búcsú ideje, Masni elővett egy darabka krétát, és a táblára írt még egy utolsó sort:

„Még egy TITKOS SZABÁLY: A jókedv mindenre gyógyír, és hihetetlenül ragadós!”

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba