Masni és a bajba jutott kismókus

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és Hópihe egy verőfényes szombat délelőttön a Suttogó Fenyves hatalmas fái között kirándult. Vidáman csacsogva haladtak egy keskeny ösvényen, mikor egyszer csak egy vékonyka, panaszos nyüsszenés ütötte meg a fülüket. A sűrű bokrok tövében egy apró mókus kuporgott, vörösesbarna bundája borzas volt, hatalmas, sötét szemeiben pedig riadtság tükröződött. A hátsó lábát óvatosan, reszketve húzta maga alá, mintha még a kósza fuvallat érintésétől is félne.

– Szia… jól vagy? – szólította meg Hópihe halkan, szinte suttogva, nehogy a legkisebb neszre is elriadjon a jövevény.

A mókus félénken, féloldalasan emelte fel a fejét.

– Makkocska vagyok. A diófámhoz siettem volna haza, de megcsúsztam a nedves, mohás kövön, és csúnyán beütöttem a lábam. Most egyet sem tudok ugrani – panaszolta, és szégyenlősen a földre szegezte a tekintetét.

Masni azonnal leguggolt mellé. Olyan komolyan és figyelmesen vizsgálgatta meg a sérült végtagot, mintha egy régi, titkos térképet próbálna kibetűzni.

– Ne aggódj, Makkocska! Együtt biztosan találunk megoldást. Hópihe, előkészítetted a készletet?

Hópihe már pattintotta is fel a doboz tetejét.

– Van itt minden: sebtapasz, puha géz és egy tiszta kis kendő. Masni, ha óvatosan megtámasztod a lábát, megnézem, nem esett-e rajta komolyabb seb – mondta magabiztosan.

Makkocska ugyan bátor mókus volt, de most mégis megremegett a lába a fájdalomtól. Masni észrevette ezt, ezért gyorsan előhalászta a táskájából a piros almát, és barátságosan a mókus felé nyújtotta.

– Tessék, harapj belőle egy nagyot! Az édes íz segít, hogy könnyebben menjen a várakozás – mosolygott rá.

Míg Makkocska aprókat falatozott a gyümölcsből, Hópihe gondosan letisztította a sarat a lábáról, és egy vidám mintás sebtapaszt ragasztott a horzsolásra. Szerencsére csont nem tört, csak egy makacs zúzódás és egy húzódás nehezítette a kisállat dolgát, amihez bizony pihenés kellett.

– Kellene valaki, aki igazán ért a gyógyításhoz – töprengett el Hópihe. – Menjünk el Bundáshoz! Az ő hátizsákjában mindig lapul valami okos és hasznos megoldás.

Bundás, a hatalmas barna medve, a napsütötte tisztás szélén élt egy barátságos barlangban. Világos ingében és elmaradhatatlan hátizsákjával még otthon is úgy festett, mintha bármelyik pillanatban készen állna egy világ körüli expedícióra. Amikor meghallotta a kismókus balesetét, azonnal félretette a dolgát, és letelepedett Makkocska mellé a fűbe.

– A legfontosabb most a nyugalom, a meleg és egy kis rögzítés – jelentette ki szakértő módon, miközben előhúzott egy puha, tiszta fáslit a zsebéből. – Ezt még a tavalyi nagy futóverseny óta őrizgetem. Éreztem, hogy egyszer még jó szolgálatot tesz valakinek.

Masni halkan felkuncogott.

– Látod, Bundás? Pont az ilyen előrelátásod miatt szeretünk téged annyira.

A medve óvatos mozdulatokkal bugyolálta be Makkocska lábát, majd egy puha kosárból és száraz, illatos levelekből kényelmes „mókuspihenőt” varázsolt neki.

– Az elkövetkező napokban csakis a pihenésre figyelj, kerüld a nagy ugrásokat, és igyál sok-sok vizet! Ha bármi baj van, szólj – mondta komolyan, majd egy kacsintás kíséretében hozzátette: – És ha netán megéheznél, tudod, hogy a kamrámban mindig akad egy kis mézes keksz.

Makkocska szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

– Ti… ti tényleg ennyire segítőkészek vagytok mindenkivel?

– Ó, dehogy – rázta meg a fejét Masni játékos huncutsággal az arcán. – Mi ennél sokkal segítőkészebbek vagyunk!

Hópihe ekkor elővett egy apró, ezüstösen csillogó csengőt, és óvatosan a kosárka mellé helyezte.

– Ez itt egy különleges csengő. Ha megkondítod, a hangja messzire száll, és mi bárhol is járjunk, azonnal meghalljuk. Ha bajban vagy, csak csilingelj bátran!

Makkocska megkönnyebbülten sóhajtott fel, és életében először igazán szélesen elmosolyodott.

– Akkor ez lesz a mi titkos jelünk: csiling-csiling, és máris itt terem a két nyuszi meg a mackó!

Amikor Masni és Hópihe a lemenő nap fényében hazafelé indultak, Masni halkan megszorította barátja kezét.

– Ma nem is találtunk semmiféle kincset – jegyezte meg elgondolkodva.

– Dehogynem találtunk – felelte Hópihe lágy hangon. – Csak ez a kincs most szőrös, mókusfülű, és éppen békésen pihen a tisztás szélén.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba