Masni és a békák órája

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Azon a párás, meleg reggelen Masni arra ébredt, hogy valami nincs rendben. Az ablakán besütött a napfény, a madarak már régen csiviteltek — de a kert végéből nem hallatszott a szokásos reggeli békakuruttyolás. Ez azért volt különös, mert a mocsár szélén lakó békák mindig pontosan tudták, mikor kell ébredni, mikor jön a déli meleg, és mikor kell elcsendesedni estére. Az erdő lakói tréfásan csak úgy emlegették őket: ők az élő óra.

Aznap azonban nagy csend volt.

Masni gyorsan felöltözött, megigazította a piros masnit a fülén, a vállára vette a barna oldaltáskáját, és elindult a mocsár felé. Már az ösvény elején találkozott Hópihével, aki szokatlanul sietős léptekkel közeledett.

— Éppen hozzád indultam — mondta Hópihe.

— Te is észrevetted? — kérdezte Masni.

— Igen. A békák teljesen összezavarodtak. Néhányan hajnal helyett napkelte után aludtak el, mások meg még éjfélkor is reggelt kuruttyoltak.

Masni elgondolkodva bólintott.

— Akkor valami biztosan történt a mocsárnál.

Ahogy továbbmentek, hamarosan Kócos is csatlakozott hozzájuk. A kis sünfiú egy hosszú nádszálat cipelt maga után, mintha valami fontos eszköz lenne.

— Hoztam ezt — mondta büszkén. — Még nem tudom, mire lesz jó, de van egy olyan megérzésem, hogy szükség lesz rá.

Masni és Hópihe furcsálkodva összenéztek, de nem mondtak semmit.

Amikor a mocsár széléhez értek, rögtön látták, hogy nagy a zűrzavar. A békák ide-oda ugráltak a tavacskák szélén, és mindegyik mást mondott.

— Dél van!

— Nem, még alig pirkad!

— Dehogy, vacsoraidő van!

— Szerintem tegnap van!

Egy gömbölyű zöld levelibéka bánatosan a homlokára szorította a tappancsát.

— Így nem lehet élni — sóhajtotta. — Egész éjjel ébren voltam, mert azt hittem, mindjárt reggel.

A legnagyobb tavacska partján ült Berek bácsi, a mocsár legidősebb békája. Mély hangja volt, lassan beszélt, és általában mindig tudta, mi a teendő. Most azonban még ő is tanácstalannak látszott.

— Jó, hogy jöttetek — mondta, amikor meglátta őket. — A Békás Óra elhallgatott.

Masni leült mellé a part szélére.

— Mi az a Békás Óra?

Berek bácsi a nád felé intett.

— Nem igazi óra. Hanem egy hang. Réges-régóta minden hajnalban megszólalt a mocsár közepén egy különös nádsíp. Nem volt ott senki, aki megfújta volna, mégis mindig felcsendült. Ettől tudtuk, hogy eljött a reggel. Délben más dallamot játszott, este pedig megint mást. Ehhez igazodott mindenki.

— És most nem szól? — kérdezte Hópihe.

— Tegnap óta nem — felelte Berek bácsi. — Nélküle mindenki összevissza érzi az időt.

Kócos izgatottan emelte fel a nádszálát.

— Akkor biztos ez kell!

A békák közül néhány reménykedve felé fordult, de Berek bácsi megrázta a fejét.

— A Békás Óra sípja nem akármilyen nád. Az a mocsár legcsendesebb zugában nőtt, ott, ahol a víz és a szél éppen jól találkozik.

Masni körbenézett a mocsáron. A víz fölött pára lebegett, a nádas lassan susogott, a távolban pedig egy fehér kócsag állt mozdulatlanul. Minden békésnek látszott — de a békák nyugtalansága jól mutatta, hogy valami mégis hiányzik.

— Meg kell keresnünk azt a helyet — mondta Masni.

— Én tudom, merre kell indulni — mondta Berek bácsi. — De az út nem könnyű. A mocsár közepe csak annak mutatja meg magát, aki nem csap zajt.

— Akkor nagyon óvatosak leszünk — felelte Masni.

A három barát elindult Berek bácsi útmutatása szerint — keskeny pallókon, gyökereken és kiemelkedő köveken át. A mocsár belseje hűvösebb volt, és egyre sűrűbb nád vette körül őket. Kócos kétszer is majdnem belelépett egy pocsolyába, de Hópihe időben elkapta.

— Lassan — súgta Masni. — Itt tényleg minden nesz számít.

Ahogy beljebb jutottak, különös dolgot vettek észre. A nád ugyan hajladozott, de a hangja nem volt tiszta — mintha valami elfojtaná a susogását.

Masni megállt.

— Halljátok?

Hópihe füle megrezzent.

— Igen. Olyan, mintha a szél útjában állna valami.

Kicsit arrébb, két nagy gyékénylevél között egy csomó uszadékfa, lehullott ág és összegabalyodott hínár torlaszolta el a víz egyik keskeny ágát. A szél innen futott volna végig a nád között, de most megrekedt.

— Szerintem ez a baj — mondta Masni. — Ha a szél nem jut át itt, a nádsíp sem tud megszólalni.

Kócos óvatosan, nehogy a többiek észrevegyék, eltette a magával hozott nádszálat, amit addig folyamatosan a kezében lóbált. Ezek szerint mégsem volt jó a tippje.

— Akkor szedjük szét!

Nem volt egyszerű munka. Az ágak beleakadtak a gyékénybe, a hínár csúszós volt, és az uszadékfa minden mozdításra visszacsúszott. Masni óvatosan félretolta a kisebb gallyakat, Hópihe kihúzta a hosszabb ágakat, Kócos pedig kis mancsaival kigubancolta a zöld indákat.

— Ez makacsabb, mint gondoltam — lihegte Hópihe.

— Igen — mondta Masni. — De már majdnem kész.

Amikor az utolsó nagyobb ágat is sikerült elmozdítaniuk, a keskeny vízi út újra szabaddá vált. Először csak egy leheletnyi légmozgás suhant át rajta. Aztán a szél hirtelen továbbfutott a nád között.

És ekkor megszólalt valami.

A hang lágy volt, tiszta és messzire szálló. Nem volt hangos, mégis betöltötte az egész mocsarat — olyan, mintha maga a reggel fújna bele egy titkos sípba.

Kócos elkerekedett szemmel nézett körül.

— Ez az!

A nád közepén, egy kicsiny, nyugodt víztükör szélén állt egy különös, karcsú nádszál — kissé vastagabb a többinél, és a szél pontosan úgy futott végig rajta, hogy dallamot csalt elő belőle.

— A Békás Óra — suttogta Masni.

A hang újra felcsendült, ezúttal tisztábban, erősebben. A mocsár szinte egy pillanat alatt megváltozott. A békák távolabbról visszakiáltottak, mintha végre újra tudnák, mit jelent a dallam.

— Reggel van!

— Most már tényleg reggel van!

— Hallom a sípot!

A három barát mosolyogva indult vissza. Mire a tavacskákhoz értek, a zűrzavar eltűnt — a békák nyugodtabban ültek a leveleken, és már nem vitatkoztak az időn.

Berek bácsi megkönnyebbülten sóhajtott.

— Újra jár az óránk.

— Nem is romlott el — mondta Masni. — Csak a szél útja záródott el.

Hópihe körbenézett a mocsáron.

Kócos büszkén felemelte a saját nádszálát.

— Azért ezt megtartom. Hátha egyszer még szükség lesz rá.

A békák felnevettek, majd pontos, rendezett reggeli kuruttyolásba kezdtek. A mocsár ismét úgy élt, ahogy mindig szokott. Masni elégedetten hallgatta a hangokat, és arra gondolt, hogy vannak dolgok, amelyek láthatatlanul is rendet tartanak a világban.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba