Masni és a Bólogató Gombák Erdeje

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Azon az enyhén ködös reggelen Masni korán indult útnak. Az éjszakai pára még ott ült a fűszálakon, a fák lombjai között pedig vékony ezüstfényben derengett át a nap. Masni azért sietett az erdő felé, mert Hópihe előző este izgatottan mesélte, hogy az ösvény, amely a mogyoróligethez vezet, egyik napról a másikra teljesen eltűnt.

Ez különös volt, mert azt az utat mindenki jól ismerte.

Masni megigazította a piros masnit a fülén, a vállára vette a barna oldaltáskáját, és gyorsabbra fogta a lépteit. Az erdő szélén már ott várta Hópihe és Kócos — mindketten ugyanabba az irányba néztek, és olyan arcot vágtak, mintha valami egészen szokatlant láttak volna.

— Megjöttél — mondta Hópihe. — Nézd meg te is.

Masni követte a tekintetüket, és meglepetten megállt.

A megszokott ösvény helyén óriási gombák álltak.

Nem egy vagy kettő, hanem tucatnyi. Vastag, pettyes kalapjuk egymás fölé hajolt, mint valami különös erdei tetősor. Némelyik vörös volt fehér pöttyökkel, mások barnák, aranylók vagy halványlilák — és olyan sűrűn nőttek egymás mellett, hogy az ösvényből semmi sem látszott.

— Tegnap még nem voltak itt — mondta Kócos. — Legalábbis ekkorák biztosan nem.

— Mintha egyik éjszaka alatt nőttek volna meg — tette hozzá Hópihe.

Masni közelebb lépett. A gombák hatalmas kalapjai lassan, nagyon lassan megmozdultak.

Bólintottak.

Előre-hátra, előre-hátra.

— Ezek figyelnek minket — suttogta Kócos.

Masni nem ijedt meg — inkább kíváncsian nézte őket.

— Lehet, hogy valamit mondani akarnak.

Hópihe körbejárta a gombasort.

— De az ösvényt teljesen elzárták. Pedig ma el kellene mennünk a mogyoróligetbe — Mogyoróvirág néni várja a kosárfonáshoz a rugalmas vesszőket.

— Akkor meg kell találnunk az utat — mondta Masni.

Megpróbáltak átbújni két nagyobb gomba között, de ahogy közelebb mentek, a kalapok lehajoltak, és szinte udvariasan, de határozottan elállták az utat.

— Azt hiszem, nem szeretnék, hogy csak úgy áttörjünk — mondta Masni.

— Akkor mit csináljunk? — kérdezte Hópihe.

Masni körbenézett, és észrevette, hogy a legnagyobb gomba egy kidőlt fatörzs mellett áll. Kalapja széles és sötétbarna volt, tönkje pedig olyan vastag, mint egy öreg faág. Ez a gomba nemcsak bólogatott, hanem időnként morgósan meg is remegett.

Masni odalépett elé, és udvariasan megszólította.

— Jó reggelt. Tudnál segíteni nekünk?

A nagy gomba lassan lehajtotta a kalapját, majd visszaemelte.

— Tudnék — mondta mély, komótos hangon. — De az út nem annak nyílik meg, aki siettetni akarja az erdőt.

Kócos döbbenten nézett fel.

— Ez beszél!

— Az öreg gombák néha beszélnek — súgta Masni. — Csak lassan.

Hópihe kedvesen megszólalt:

— Mi nem akarunk rosszat. Csak át szeretnénk jutni a mogyoróligethez.

A nagy gomba egy ideig hallgatott — olyan hosszan, hogy Kócos már azt hitte, nem is válaszol. Aztán végre megszólalt.

— Az ösvény megvan. Csak annak mutatkozik meg, aki előbb végighallgatja, amit az erdő mondani akar.

Kócos láthatóan türelmetlen lett.

— És az mennyi ideig tart?

— Amennyi ideig kell — felelte a gomba.

Masni leült a kidőlt fatörzsre.

— Én meghallgatlak.

Hópihe is leült mellé. Kócos egy kicsit toporgott, de végül ő is helyet keresett magának a mohában.

A nagy gomba ekkor mesélni kezdett — nem gyorsan, hanem komótosan, tagoltan, mintha minden szavát előbb megforgatná magában. Elmondta, hogy réges-régen ez az ösvény még keskenyebb volt, és az erdő lakói sokkal figyelmesebben jártak rajta. Köszöntötték a fákat, nem taposták le a mohát, és ha egy csigaház került az útjukba, félretették, nem átlépték. De mostanában sokan csak átrohantak itt. Nem figyeltek a neszekre, nem nézték meg és azt sem vették észre, ha az erdő éppen pihenni szeretne.

— Mi ezért nőttünk ekkorára — mondta a gomba. — Hogy egy időre megállítsuk a rohanást.

Hópihe lehajtotta a fejét.

— Lehet, hogy néha mi is túl gyorsak voltunk.

Kócos zavartan igazgatta a tüskéit.

— Én biztosan. Tegnap például futva jöttem erre.

Masni csendesen bólintott.

— Akkor az erdő azt szeretné, hogy most lassabban menjünk.

A gomba kalapja elégedetten megbillent.

— Igen. Aki látni akarja az utat, annak előbb meg kell tanulnia figyelni.

Masni körbenézett. Most, hogy nem sietett, sok apróságot észrevett. Egy pici fekete bogár kapaszkodott fel egy fűszálon. A moha között harmat csillogott. A távolban harkály kopogott, és az egyik gombakalapról egy esőcsepp lassan lecsúszott a földre.

— Én látok valamit — mondta halkan.

— Mit? — kérdezte Hópihe.

— A gombák töve között mintha lapos kövek húzódnának. Olyanok, mint egy rejtett ösvény.

Hópihe közelebb nézett.

— Tényleg!

Kócos is felpattant.

— És ott a moha sem olyan sűrű. Mintha tényleg arra vezetne az út.

A nagy gomba ismét bólintott.

— Most már mehettek. De lassan. Figyelve.

A gombák kalapjai erre lassanként félrehajoltak — nem teljesen, csak épp annyira, hogy a kövek mentén egy keskeny ösvény rajzolódjon ki közöttük.

— Köszönjük — mondta Masni.

— Köszönjük — ismételte Hópihe.

Kócos meghajolt.

— Én is köszönöm. És igyekszem nem rohanni.

A három barát óvatosan elindult a kövek mentén. Most már nem csörtettek — lassan léptek, ügyelve arra, hová teszik a lábukat. Ahogy haladtak, a gombák körülöttük finoman bólogattak, mintha jóváhagynák minden lépésüket.

Nemsokára az ösvény újra kiszélesedett, és már látszott a mogyoróliget napfényes széle.

Hópihe megkönnyebbülten sóhajtott.

— Odaérünk időben.

Masni mosolyogva nézett vissza a különös gombaerdő felé.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba