Masni és a futóverseny

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Az erdő mélyén, ott, ahol a napsugarak arany hidat vernek a selymes tisztások fölött, egy kanyargós ösvényen poroszkált két jó barát: Masni és Hópihe. Éppen arról folyt köztük a szó, ami a legtöbb fürge lábú erdőlakót foglalkoztatja: vajon melyikük a gyorsabb? Hópihe vidám, ruganyos ugrásokkal szökdécselt a páfrányok között, míg Masni könnyű, elegáns és mindenekelőtt végtelenül magabiztos léptekkel haladt mellette.

– Szerintem én vagyok a leggyorsabb az egész kerek erdőben! – jelentette ki Hópihe, és egy hatalmasat szökkent egy kidőlt fatörzs felett.

– Meglehet – felelte Masni egy huncut mosoly kíséretében.

– De tudod, a sebesség nem csak az ugrások hosszán múlik. Az is számít, mennyire okosan osztod be az erődet az út végéig.

– Akkor tegyünk egy próbát! Legyen futóverseny! – csillant fel Hópihe szeme a lelkesedéstől.

Nem jutottak messzire, amikor a Szélkanyargó ösvény bejáratánál különös, zizegő hang ütötte meg a fülüket. Az út szélén egy apró termetű, zöld sapkás manó álldogált, és egy miniatűr szélforgót pörgetett sebesen az ujjai között. Ő volt Pörc, a környék hírhedt szélmanója.

Pörc olyan volt, mint egy megtestesült rugó: pattogós mozgása és csintalan arckifejezése rögtön elárulta, hogy állandóan valamilyen tréfán töri a fejét. Okos volt és leleményes, a Szélforgó-mező minden zugát ismerte, és úgy vezényelt a fuvallatoknak, mintha ő lenne a szél láthatatlan karmestere. Ha valaki bajba került, Pörc azonnal ott termett egy szokatlan ötlettel.

– Versenyt hallok? – rikkantotta Pörc, és a szemei úgy táncoltak, mint a napsugár a vízen.

– Az az én kedvenc játékom! De csak akkor érvényes a dolog, ha a szél is beszállhat a mókába!

Masni óvatosan, kicsit gyanakodva kérdezte:

– Mit jelent az pontosan, hogy a szél is játszik?

Pörc széles vigyorral a távolba, a mező irányába mutatott.

– Fussatok el a Szélforgó-mezőig! Ott a színes forgók majd elárulják, ki bírja a legjobban a tempót. De vigyázat: aki csak ész nélkül rohan, azt a szél könnyen megtréfálhatja!

Hópihének több sem kellett, máris egy száraz gallyat ragadott, és határozott vonalat húzott a porba.

– Felkészülni! Vigyázz! Készen állunk!

Ebben a pillanatban lágy suhogás hallatszott a magasból, és egy pöttyös tollazatú, méltóságteljes bagoly telepedett le az egyik ágra. Oldalán egy kopott, de gondosan ápolt postástáska himbálódzott – ő volt Pöttyös Bagoly, az erdő hivatalos hírvivője.

Pöttyös Bagoly híres volt pontosságáról és kissé túlzásba vitt hivatalos modoráról. Mindig olyan fontosan húzta ki magát, mintha legalábbis egy királyi üzenetet kézbesítene, ami néha egészen komikusan hatott. Szerette a rendet és az igazságosságot, így ha versenyre került sor, ő volt a legmegbízhatóbb bíró.

– Figyelem, figyelem! – szólalt meg öblös, ünnepélyes hangon.

– A verseny akkor tekinthető szabályosnak, ha a résztvevők ugyanarról a pontról indulnak, és ugyanarra a pontra érkeznek. Kérem a rajtvonalhoz fáradni! Én fogok számolni.

Az első indításnál Hópihe olyan hévvel rugaszkodott el, hogy valóságos porfelhőt kavart maga után. Masni is nekilódult, és mindketten sebesen száguldottak végig a Szélkanyargó ösvényen. Csakhogy Pörc nem a levegőbe beszélt.

Amint a kanyarhoz értek, a szél hirtelen, alattomos módon oldalról csapott le rájuk. Hópihe a nagy sebesség miatt már nem tudott korrigálni, lába megcsúszott a száraz bükkfaleveleken, és csak a szerencsén múlt, hogy nem huppant hatalmasat a hasára.

Masni azonnal megállt, visszafordult, és segítőkészen elkapta barátja mancsát.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Igen... csak... azt hiszem, túlságosan is csak a sebességre figyeltem – lihegte Hópihe, miközben próbált egyenesbe jönni.

Pöttyös Bagoly fontoskodva a csőréhez emelte a szárnyát.

– Hivatalos megállapítás: az első próbálkozás technikai okokból megszakítva. A biztonság minden szabály felett áll!

Pörc közelebb lépett hozzájuk, és a szélforgóját pörgetve magyarázni kezdett.

– Látjátok? A szél azt szereti, ha nem csak futtok benne, hanem figyeltek is rá. A valódi gyorsaság nem az, ha mindig a legnagyobbat lépsz, hanem az, ha mindig a legjobb pillanatban lépsz.

– Igaza van – bólintott Masni. – Próbáljuk meg újra, de ezúttal használjuk az eszünket is!

A második nekifutás előtt a két barát rövid haditervet készített. Megbeszélték, hogy a trükkös kanyarokban lassítanak, az egyenes szakaszokon pedig belehúznak.

A Szélforgó-mezőn ezalatt a színes játékok vidáman pörögtek a szélben, mintha csak tapsolnának a versenyzőknek. Pöttyös Bagoly újra elfoglalta a helyét, és megkezdte a visszaszámlálást.

– Három... kettő... egy... Start!

Most Masni és Hópihe tökéletes ritmusban, egymásra figyelve futott. Hópihe visszafogta a hatalmas ugrásait, Masni pedig nem tört az élre, hanem tartotta a tempót barátjával. Amikor a veszélyes kanyarhoz értek, Hópihe halkan odaszólt:

– Vigyázz, most lassítok!

Masni azonnal reagált:

– Rendben, látom! Én pedig az egyenesben adok majd egy kis lendületet!

A célvonalnál Pöttyös Bagoly szélesen széttárta tollas szárnyait.

– Hivatalos végeredmény: döntetlen! – jelentette ki ünnepélyesen. – Mert mindketten bölcsen versenyeztetek, és ami a legfontosabb: egyikőtök sem hagyta cserben a másikat a nehéz pillanatban.

Hópihe boldogan nevetett fel. A szíve vadul kalapált a mellkasában, de nem csak a fáradtságtól, hanem az örömtől is, hogy együtt sikerült célba érniük.

– Ez sokkal jobb érzés volt, mintha csak egyedül nyertem volna – mondta vidáman.

Pörc pörgetett egy utolsót a mini szélforgón, és elégedetten hunyorított.

– Na látjátok! A szél is akkor érzi magát a legjobban, ha a barátok együtt játszanak vele.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba