Masni és a Harmatcsengők Mezeje

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Azon a reggelen Masni korábban ébredt a szokásosnál. Az ablakán lassan beszivárgott az aranyló fény, odakintről pedig már vidáman szólt a madárdal. Masni felöltözött, megigazította a piros masnit a fülén, a vállára vette a barna oldaltáskáját, és kilépett a kertbe. Szerette a reggeleket — ilyenkor az egész világ olyan volt, mintha még csak most nyitná ki a szemét.

Ám aznap valami nem stimmelt.

A virágok a réten még mindig csukva maradtak.

Masni megállt a kertkapuban, és összehúzta a szemét. Különös. Ilyenkorra általában már százféle szín ragyogott a réten — margaréták, harangvirágok és pipacsok ringatóztak együtt a szellőben. Most azonban minden bimbó zárva volt, mintha a virágok tovább akartak volna aludni.

Nem messze a kerítésnél Hópihe éppen egy kis vödörrel locsolta a salátapalántákat. Amikor meglátta Masnit, azonnal odasietett.

— Te is észrevetted?

— Igen — bólintott Masni. — A virágok nem nyíltak ki.

Hópihe aggodalmasan körbenézett.

— A méhek már keresik őket. Hallod?

Valóban. A levegőben néhány tanácstalan méh zümmögött ide-oda, mintha nem értené, mi történt.

Masni lehajolt az egyik harmatos fűszálhoz. A reggeli pára még ott csillogott rajta, de valami hiányzott.

— A harmatcsengők sincsenek itt — mondta halkan.

Hópihe meglepetten nézett rá.

— A harmatcsengők?

— Igen. Nagymama mesélte egyszer, hogy minden hajnalban apró, láthatatlan csengőhangok bújnak elő a harmatból. Ezek ébresztik fel a virágokat. Ha nincsenek harmatcsengők, a rét is álmos marad.

Hópihe nagyot pislogott.

— Akkor meg kell keresnünk őket.

Masni már indult is.

— Gyere. Nézzük meg a rét szélét — a hangok néha eltévednek, ha túl erős az esti szél.

A két nyuszi nekivágott az ösvénynek. Ahogy haladtak, minden szokatlanul csendesnek tűnt — nem volt ott az a finom csilingelés, amit ugyan nem mindenki hallott meg, de Masni most már biztosan tudta, hogy hiányzik.

A rét végében egy öreg fűzfa állt, lombjai hosszú, zöld függönyként hajoltak a földig. Masni megállt alatta.

— Hallgass csak.

Hópihe visszatartotta a lélegzetét.

Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán nagyon halkan, alig hallhatóan — mintha valaki titkot suttogna — apró csilingelés szűrődött ki a fűzfa mögül.

— Ott van valaki — súgta Hópihe.

Masni óvatosan félrehajtotta a lecsüngő ágakat. A fa mögött egy puha, ezüstös szellő kuporgott, mintha felhőből fonták volna. Reszketve ölelte magához a parányi harmatcsengőket, amelyek a fényben úgy csillantak meg, mint apró gyöngyök.

Masni leguggolt, hogy ne ijessze meg.

— Szia. Te rejtetted el őket?

A kis szellő összerezzent.

— Nem akartam rosszat — suttogta. — Tegnap este olyan nagy volt a zaj a domb felől. Kiabálás, csapkodás, nevetés. A harmatcsengők annyira féltek, hogy hozzám bújtak. Én pedig elhoztam őket ide, hogy megnyugodjanak.

Hópihe kedvesen kérdezte:

— Mi történt a dombon?

— A varjak versenyt rendeztek, hogy ki tud hangosabban károgni — mondta a szellő bánatosan. — A csengők nem szeretik a lármát. Azt hittem, jobb lesz, ha ma nem mennek vissza.

Masni megértően bólintott.

— Jól tetted, hogy vigyáztál rájuk. De a virágok nem tudnak felébredni nélkülük.

A kis szellő szomorúan lehajtotta áttetsző fejét.

— Tudom. Csak féltem, hogy megint megijednek.

Masni egy kicsit gondolkodott, aztán mosolyogva felnézett.

— Akkor csináljunk nekik biztonságos utat.

— Hogyan? — kérdezte Hópihe.

Masni a táskájából elővett néhány színes szalagot, amit még egy régi kézműves délutánról őrzött meg. Hópihe közben puha pitypangpihéket gyűjtött. A két nyuszi a fűzfa ágaitól egészen a rét közepéig csendes kis ösvényt készített: a szalagokat a bokrok közé kötötték, hogy tompítsák a szelet, a pitypangpihéket pedig a fűszálakra ültették, hogy puha fészekként vezessék a harmatcsengőket.

Amikor végeztek, Masni a kis szellő felé fordult.

— Nézd. Itt nem lesz nagy zaj. Mi elkísérjük őket.

A szellő bizonytalanul bólintott, majd lassan kinyitotta ölelő karjait. A pici harmatcsengők remegve lebegtek elő, mint apró ezüstös fénycseppek.

Masni és Hópihe lépésről lépésre haladt mellettük.

— Semmi baj — mondta Masni halkan. — Már biztonságban vagytok.

Ahogy a harmatcsengők a rét fölé értek, lágy hang csendült fel.

Csiling.

Aztán még egy.

Csiling-csiling.

A legközelebbi margaréta lassan kinyitotta a szirmait. Utána a harangvirág is megmozdult. Aztán egyszerre az egész rét ébredezni kezdett — sárga, kék, piros és fehér virágok nyíltak ki egymás után, mintha valaki apránként színes fényeket gyújtana a mezőn.

A méhek örömteli zümmögéssel röppentek a virágok közé.

Hópihe felnevetett.

— Sikerült!

A kis szellő megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Talán holnap már nem kell elbújnunk.

Masni barátságosan rámosolygott.

— Ha újra túl nagy lesz a zaj, szólj nekünk. Kitalálunk valamit. A rétnek szüksége van a harmatcsengőkre — de nektek is jogotok van a nyugalomhoz.

A szellő hálásan meghajolt, aztán finoman végigsuhant a virágok fölött. Most már nem félt — lágyan ringatta a szirmokat.

Masni körbenézett a ragyogó mezőn, és mélyet szippantott az illatos reggeli levegőből.

— Milyen jó, hogy utánajártunk.

Hópihe mellé állt.

— Igen. Néha a legkisebb hangok a legfontosabbak.

Masni csendesen bólintott.

Azon a reggelen a Harmatcsengők Mezeje szebben csilingelt, mint valaha.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba