Masni és a Holdfényhíd

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Azon a langyos nyári estén Masni a patak felé indult. Az ég alján aranyból rózsaszínbe fordult a fény, a fák árnyéka megnyúlt az ösvényen, és a levegőben friss mentaillat keveredett a víz hűvös szagával. Masni szerette ezt a napszakot — ilyenkor a világ mintha egy kicsit lelassult volna, és a patak csobogása tisztábban hallatszott, mint nappal.

A kis hídhoz igyekezett, amely a patakon át a túloldali rétre vezetett. De amikor odaért, meglepetten látta, hogy Hópihe és Kócos a parton állnak, és mindkettőjükön látszik, hogy valami nincs rendben.

— Mi történt? — kérdezte Masni.

Hópihe a víz fölé mutatott.

— A Holdfényhíd nem jelent meg.

Masni rögtön a patak fölé nézett. Minden teliholdas estén, amikor az első ezüstös fény végigsimított a vízen, egy különleges híd rajzolódott ki felette. Nem fából volt és nem kőből, hanem puha, ragyogó holdfényből — olyan tisztán csillogott, mintha az ég egy darabja hajolt volna le a víz fölé. Az erdő lakói nagyon szerették, mert csak ilyenkor lehetett átkelni a túloldali tisztásra, ahol az éjjeli virágok nyíltak.

Most azonban csak a remegő víztükör látszott.

— Biztosan ma van telihold? — kérdezte Kócos.

— Biztos — felelte Masni. — Nézd csak.

A domb fölött ott emelkedett a kerek, fényes hold. Mégis semmi sem történt.

A három barát csendben figyelte a vizet, de a híd nem jelent meg. A parton gyülekező esti lepkék ide-oda röpködtek, mintha ők sem értenék, mi a baj.

Ekkor a túloldali bokrok közül halk nesz hallatszott. Pöttyös, a kis őzgida állt a túlparton, és szomorúan integetett feléjük.

— Ti is várjátok a hidat? — kiáltotta át.

— Igen! — felelte Hópihe. — Nálatok sem látszik?

— Nem. Pedig ma este nyílnának az ezüst liliomok a tisztáson.

Masni elgondolkodva nézett végig a két parton. A patak nem volt túl széles, de olyan mély és gyors sodrású, hogy nem lehetett csak úgy átgázolni rajta.

— Valamiért a híd nem akar felépülni — mondta halkan.

Kócos a bajszát simogatta.

— Szerinted elromolhatott?

— A holdfény nem romlik el — rázta meg a fejét Masni. — Inkább valami más van mögötte.

Hópihe ekkor lehajolt a parton heverő lapos kövekhez.

— Nézzétek csak. Ezeket valaki elmozdította.

Valóban. A part két oldalán, éppen ott, ahol a híd szokott kezdődni és végződni, kis fehér kavicsok hevertek — de kuszán, szétszórva, mintha valaki mérgesen belerúgott volna a rendjükbe.

Masni leguggolt.

— Ezek nem akármilyen kövek. Emlékszem, Nagymama mesélte, hogy a Holdfényhíd csak akkor jelenik meg, ha a kövek rendje mutatja a holdfénynek, hová épüljön.

— Akkor rakjuk vissza őket! — mondta Kócos rögtön.

— Előbb tudnunk kell, miért mozdultak el — felelte Masni, és még mindig a túlpartot figyelte.

Pöttyös a túloldalon zavartan toporgott.

— Azt hiszem... lehet, hogy tudom.

— Mit tudsz? — kérdezte Hópihe.

Az őzgida lesütötte a szemét.

— Tegnap délután összevesztünk Borókával.

Boróka egy fiatal rókalány volt, aki a patak innenső oldalán lakott — ügyes és okos, de néha túl hirtelen mondott ki dolgokat. Mintha a neve hallatára előbújt volna, a bokrok közül tényleg megjelent, és kelletlenül odasétált Masniékhoz.

— Én is itt vagyok — mondta halkan.

Masni ránézett.

— Mi történt köztetek?

Boróka a földet nézte.

— A múlt héten Pöttyös kért tőlem néhány fényes kavicsot a tisztáshoz. Azt mondta, hamar visszahozza. De aztán nem hozta. Amikor tegnap szóltam neki, összevitatkoztunk.

Pöttyös rögtön visszakiáltott a túlsó partról:

— Mert te azt mondtad, hogy soha többé ne menjek arra!

— Csak mérges voltam! — felelte Boróka. — Nem gondoltam komolyan.

Pöttyös lehajtotta a fejét.

— Én meg azt mondtam, hogy akkor nélküled is megleszek.

A patak fölött hűvös szél suhant át, és a víz fodrozódni kezdett. Masni úgy érezte, mintha maga a patak is hallgatná őket.

— Lehet — mondta lassan —, hogy a híd nemcsak a kövek miatt hiányzik.

Hópihe bólintott.

— Hanem azért is, mert a két part nincs összhangban.

Kócos felnézett a holdra.

— Vagyis amíg ti haragszotok egymásra, a holdfény sem tud átkelni.

Néhány pillanatig csend volt.

Aztán Boróka mélyet lélegzett.

— Sajnálom, hogy ilyen csúnyán viselkedtem.

Pöttyös is közelebb lépett a parthoz.

— Én is sajnálom. Vissza akartam vinni a kavicsokat, csak tegnap megsértődtem.

— Akkor kibékültök? — kérdezte Masni.

— Igen — mondták egyszerre.

Abban a pillanatban a patak vize mintha egy árnyalattal világosabb lett volna. A holdfény hosszú, remegő csíkot húzott a vízre.

— Gyorsan — mondta Masni. — Most rakjuk vissza a köveket.

Boróka az innenső parton, Pöttyös a túloldalon kezdte rendezni a kavicsokat. Masni és Hópihe szóval segítettek, Kócos pedig figyelte, hogy a két oldal valóban egyforma legyen. Egy kis fehér kő ide, két sima kavics oda, egy laposabb kő középre.

Amikor az utolsó követ is a helyére tették, különös fény derengett fel a patak fölött.

Előbb csak egy vékony ezüst vonal jelent meg. Aztán még egy. Majd a holdfény lassan, szinte láthatatlan kezek munkájával íves hidat szőtt a víz fölé — puha ragyogása végigfutott a két part között, és hamarosan ott állt előttük a Holdfényhíd, szebbnek látszva, mint valaha.

— Visszajött! — álmélkodott Hópihe.

Kócos örömében megpördült.

— Tudtam!

Boróka és Pöttyös egyszerre léptek rá a híd két végére. Középen találkoztak, és csendben egymásra mosolyogtak.

— Barátok? — kérdezte Boróka.

— Barátok — felelte Pöttyös.

Masni elégedetten nézte őket.

— Most már értem — mondta halkan. — A Holdfényhíd nemcsak a patak fölött épül meg, hanem azok között is, akik közel állnak egymáshoz.

Aznap este mindannyian átkeltek a túloldali tisztásra. Az ezüst liliomok valóban kinyíltak, és lágyan fénylettek a hold alatt. A patak fölött pedig sokáig ott ragyogott a híd — mintha emlékeztetni akarná az erdő lakóit arra, hogy a legfontosabb hidakat nem deszkákból vagy kövekből építik.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba