Masni és a kék szalag

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni és Hópihe a napfényes kertben ült a kerítés mellett, és vidáman válogatták Masni színes szalaggyűjteményét egy fonott kosárból. Arról beszélgettek, milyen szép lenne egy hosszú zászlófüzér, ami majd vidáman táncol a tavaszi szélben. Masni még egy apró tervet is rajzolt a porba egy gallyal: piros, sárga, kék, zöld – hogy a színek ritmusosan, szépen kövessék egymást.

Hópihe vidáman ugrándozni kezdett. Kezében egy gyönyörű, égszínkék szalagot lobogtatott.

– Nézd, Masni! Találtam egy tökéleteset! – csillogott a szeme. – Ebből legyen a legelső zászló!

Masni odanyúlt, megfogta a puha szalag végét, és gondolatban már el is helyezte a füzér közepén.

– Ez inkább a közepére jó – mondta elgondolkodva. – A legelső legyen piros, hogy már messziről is látszódjon, mint egy hangos, barátságos „helló”.

Hópihe csalódottan összehúzta a szemöldökét.

– De én találtam! – toppantott egyet. – Akkor is ez legyen az első!

Masni azonban nem akart engedni az elképzeléséből.

– A füzér az én ötletem volt, és én döntöm el a sorrendet! – felelte kissé élesebben, mint ahogy valójában szerette volna.

Rögtön meg is bánta a szavait, mert látta, hogy Hópihe szeme sarkában szomorúság csillant meg. A kék szalag hirtelen megfeszült kettőjük között, mintha ő is beszállt volna a vitába. Hópihe hirtelen elengedte a selymes anyagot, és megsértődve hátrált egy lépést.

– Akkor csináld egyedül! – mondta sértődötten, és már fordult is, hogy kimenjen a kertkapun.

Masni utánaszólt volna, de a torkában megakadt a szó. A kert csendje hirtelen túl nagynak, túl üresnek tűnt. A kosárban heverő szalagok mintha fakóbbak lettek volna, és a porba rajzolt minta is csak egy buta firkának látszott már.

Hópihe bánatosan megindult az erdő felé. A hűvös fák alatt azonban egy cseppet sem érezte jobban magát. Próbált ugrándozni, de valahogy elszállt a kedve. Megállt egy öreg tölgyfa alatt, és lassan kihúzta a füle mögül a kék szalagot.

– Miért ilyen nehéz egy szalag? – morogta maga elé. – Pedig én csak… csak azt akartam, hogy Masni örüljön velem.

Ekkor a közeli bokor tövéből zörgés hallatszott, és előbújt Tapdi.

Tapdi egy apró, poros bundájú vakond volt, nedvesen szimatoló orral. A fején egy megszáradt tölgyfalevélből készült, mókás kalapot viselt. Ő az erdő és a tisztás alatt kanyargó titkos alagutakban lakott, és arról volt híres, hogy minden kis föld alatti ösvényhez térképet rajzolt: papírdarabkákra, falevelekre, néha még sima kavicsokra is. Kíváncsi, segítőkész és jó humorú kis jószág volt – legfeljebb csak egy kicsit álmos, mert nagyon sokat dolgozott a föld alatt.

– Csak nem valami nagy szalag-vihar volt errefelé? – kérdezte ásítva, de barátságos mosollyal az arcán. – Azt a nagy vitát még odalent, a föld alatt is érezni lehetett.

Hópihe elpirult.

– Összevesztünk… egy igazi butaságon.

Tapdi elgondolkodva megvakarta a nedves orrát.

– Képzeld, egyszer én is csúnyán összevesztem egy gilisztával azon, hogy vajon kié a legjobb alagút – mesélte. – Tudod, mi segített kibékülni? Két egyszerű kérdés. Mit szeretnék én igazából? És mit szeretne a másik? Ha ezekre őszintén válaszolsz, a legnagyobb vita is olyan picire zsugorodik, mint egy rög a nagy eső után.

Hópihe elgondolkodva lehajtotta a fejét.

– Én valójában azt szeretném, hogy Masnival együtt csináljuk a füzért. És szerintem ő is azt szeretné… csak most megijedt, hogy szétesik a terve, amit kitalált.

Tapdi biztatóan bólintott.

– Akkor ezt mondd el neki! De vigyázz, ne rögtön a „kinek van igaza” résszel kezdd. Kezdd azzal, ami igazán fontos!

Hópihe megköszönte a tanácsot, és visszaszaladt a kertbe.

Masni közben próbálta egyedül felkötözni a zászlókat a madzagra, de valahogy semmi sem sikerült. A csomók folyton kibomlottak, az ujjai pedig már teljesen elfáradtak a sok próbálkozásban. A kék szalag ott hevert a fűben, mintha csak arra várna, hogy valaki felvegye.

– Masni… – szólalt meg Hópihe halkan a háta mögött. – Sajnálom, hogy összevesztünk. Igazából nem is a sorrend volt a lényeg. Csak… olyan büszke voltam, hogy találtam valami szépet, és szerettem volna, ha te is büszke vagy rám.

Masni letette a kezéből a szalagokat, és egy nagyot sóhajtott.

– Én is sajnálom. Túl éles voltam. Csak ragaszkodtam a tervemhez, mert féltem, hogy elrontjuk az egészet. De igazad van: együtt sokkal jobb. Segítesz nekem?

Hópihe boldogan bólintott.

Elsőre megpróbálták úgy, ahogy Hópihe szerette volna: a kék szalag került legelőre. De így a füzér valahogy túl „hűvös” lett, a vidám pirosak pedig teljesen elvesztek benne. Másodszorra azonban Tapdi tanácsát követték, és közösen kezdtek el gondolkodni: mi is a közös céljuk?

– Mi lenne, ha... – csillant fel hirtelen Masni szeme – a kék lenne az első, de kapna egy gyönyörű piros szegélyt? Olyan lenne, mint egy igazi barátságjelzés!

Hópihe boldogan felnevetett.

– Ez nagyszerű! Így tényleg az én szalagom vezeti a sort, és a te pirosad miatt még messziről is világítani fog!

Így történt, hogy a két szalagból egyetlen közös zászló lett. Mire teljesen elkészültek, a hosszú füzér vidáman és színesen lobogott a kerítés felett. Masni egy erős, apró csomót kötött a szalagok találkozásához, Hópihe pedig óvatosan megrázta a madzagot: a csomó bizony nem bomlott ki.

– Tudod, legközelebb, ha vitatkozunk… – kezdte Hópihe mosolyogva.

– …előbb megkérdezzük, miért is olyan fontos az a dolog a másiknak – fejezte be a mondatot Masni.

Hátraléptek egyet, és jóleső érzéssel nézték, ahogy a színek összekapaszkodva játszanak a tavaszi szélben.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba