Masni és a kerítésfestés

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Masni kerítése régen hófehérben ragyogott, de az évek alatt itt-ott megsárgult, és néhány deszka már foltosan, kopottasan nézett a kertre. Masni végighúzta az egyik falécen a mancsát. Bizony, jókora porréteg tapadt a talpára.

– Ideje kicsinosítani! – jelentette ki Masni. – Ma lefestjük!

Hópihe rögtön felpattant.

– Én is festek! Én is festek! – ugrándozott. – Legyen… csillámlila! Olyan, mint egy igazi ünnep!

Masni elmosolyodott.

– A csillámlila gyönyörű, de ez mégiscsak egy kerítés. Én inkább zöldet szeretnék, hogy szépen belesimuljon a kertbe, a fák és a bokrok levelei közé. A zöldtől olyan lenne, mintha maga a kerítés is élne és növekedne.

Hópihe nagyot sóhajtott.

– De a lila sokkal vidámabb… És én mindig is egy vidám kerítésről álmodoztam.

Masni nem akart vitatkozni. A kerítésfestést közös mókának szánta, nem pedig civakodásnak.

– Tudod mit? – ajánlotta békítőleg. – Menjünk el az erdei boltba, és kérjünk tanácsot! Hátha találunk egy olyan színt, ami mindkettőnknek tetszik. És ha már ott vagyunk, veszünk rongyot is, hogy ne kenjünk össze mindent festékkel.

Az erdei bolt egy apró, mohás tetejű házikó volt, melynek polcain roskadoztak a legkülönfélébb üvegek és tégelyek. A csengős ajtó vidáman csilingelt, amikor beléptek. A pult mögül Barka, a mókus bukkant elő. Egy ceruza pihent a füle mögött, és olyan fürgén mozgott, mintha csak a szél kergetőzne a polcok között. Barka roppant segítőkész volt, és mindent tudott a portékáiról: melyik festék matt, melyik fényes, és melyiknek a kupakját kell különösen óvatosan lecsavarni. Mivel a bolt mögötti nagy tölgyfa odvában lakott, ha valaki későn érkezett, gyakran hallhatta, ahogy odafentről kiáltja lefelé: „Ott a harmadik polcon, balra!”

– Festéket kerestek? – kérdezte mosolyogva Barka, amint meglátta őket. – Milyen hangulatot szeretnétek adni annak a kerítésnek? Legyen nyugodt? Vidám? Vagy talán mindkettő?

Mielőtt Masni vagy Hópihe válaszolhatott volna, egy fekete-fehér szarka huppant le a legfelső polc tetejére. Ő volt Csillan, az erdő leghuncutabb madara, aki egyszerűen odavolt mindenért, ami ragyog. A tisztás szélén, egy magas ágon fészkelt, ahonnan azonnal kiszúrt minden apró villanást.

– A legfényesebb a legjobb! – csicseregte azonnal. – Ha csillog, mindenki megcsodálja! Válasszatok szupercsillámot!

Csillan annyira fellelkesítette Hópihét, hogy a kis barát habozás nélkül egy „Szupercsillám” feliratú, óriási üveg felé nyúlt. Masni pedig – csak hogy örömet szerezzen neki – ráhagyta a dolgot, és bólintott.

Otthon, a kert végében gondosan előkészültek a munkához. Hatalmas lapuleveleket terítettek a fűre, nehogy a földre cseppenjen a festék, Masni pedig egy vödör vizet is odakészített a mancsok lemosásához. Végre kinyitották az üveget. A festék furcsán sűrű volt, és roppant ragacsos.

– Kenjük fel! – rikkantotta Hópihe, és máris húzott egy vastag csíkot az egyik deszkára.

A csík… nos, túlságosan is csillogott. És ami még rosszabb: borzasztóan ragadt. Egy arra szálló bogárka véletlenül nekiment, és kétségbeesetten csapkodni kezdett a szárnyaival, mert beleragadt a lila masszába. Hópihe ijedten hátraugrott.

– Jaj, szegénykém! – kiáltotta.

Masni gyorsan felkapott egy falevelet, óvatosan lesegítette vele a pórul járt bogarat, majd letörölte a ragacsos csíkot a fáról. Ám a csillám pillanatok alatt mindenhová szétkenődött: jutott belőle Masni fülére, Hópihe orrára, de még a fűszálakra is. A kerítés pedig úgy festett, mintha valaki nyakig mártotta volna egy csupor sűrű, cukros mézbe.

Hópihe szomorúan lehajtotta a fejét.

– Én rontottam el. Csak a csillogást figyeltem, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy praktikus-e. Most meg… minden csupa ragacs.

Masni vigasztalóan megsimogatta a vállát.

– Nincs semmi baj. Elsőre nem sikerült, ez megesik. Akkor csináljuk meg másodikra, de most már okosan! A csillogás maradhat, csak meg kell találnunk a megfelelő helyét.

Visszaballagtak az erdei boltba. Barka ezúttal komolyan bólogatott, és óvatosan elvette a szupercsillámot Csillantól, aki épp a kupakjával játszadozott.

– Azt javaslom, legyen az alapja zöld, és húzzatok egy vékony, lila díszcsíkot a tetejére! – mondta a bölcs mókus. – Így szépen illik majd a kerthez, de Hópihe öröme is benne lesz. A csillámport pedig csak a lila díszcsíkba keverjétek bele. De csak egy egészen picit, hogy ne ragadjon!

Csillan kíváncsian félrebillentette a csőrét.

– Csak picit? – méltatlankodott.

– Pont annyit, hogy éppen csak kacsintson a napfényben – felelte Barka. – Ne úgy csillogjon, hogy szinte ráugorjon az emberre.

A második próbálkozásnál Masni gyönyörű, erdőzöldre festette a kerítést. Hópihe közben egy kis tálkában óvatosan belekeverte a lila festékbe a pici csillámot. Amikor a zöld alap megszáradt, ketten együtt húzták fel a lila díszcsíkot. Lassan, egyenesen és odafigyelve dolgoztak, mintha csak vonalzót használtak volna.

– Nézd! – lelkendezett Hópihe, amikor elkészültek. – Olyan, mintha mosolyogna a kerítés!

Masni elégedetten körbenézett.

– És olyan, mintha azt mondaná: „Milyen jó, hogy együtt csináltuk!”

Még Csillan is elismerően csettintett a csőrével, ahogy átrepült felettük.

– Hm! Ez tényleg igazi kincs! – csicseregte vidáman.

Hópihe felnevetett, és egy laza mozdulattal letörölte az orra hegyéről a legutolsó, kósza csillámot. Aztán lassan végigsétáltak a frissen festett kerítés mellett, és Masni bólintott.

– Legközelebb előbb kipróbáljuk a festéket egy pici részen – jegyezte meg.

– Én pedig mindig megkérdezem Barkát, mielőtt bármi csillogót választok! – tette hozzá Hópihe.

És odakint, a kert szélén a zöld kerítés a csillámló lila csíkkal tényleg úgy ragyogott, mintha rájuk mosolygott volna.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba