Masni és a nyikorgó kiskapu

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Különös lárma verte fel Masni kertjének békéjét ezen a reggelen. Nem a madarak trilláztak hangosabban a szokásosnál, és nem is a szél kergetőzött a levelek között. A kiskapu volt az, ami minden egyes nyitásnál vékonyan felsírt, mintha keservesen panaszolna valamit, sőt, néha már-már dühösen kiabált is a betérőkre.

– Jaj, te szegény pára! – kuncogott fel Hópihe, és óvatosan megpöccintette a vaskilincset. – Olyan ez a hang, mintha szörnyen csiklandós lenne.

Masni nagyot sóhajtott, és kissé bosszúsan vakarta meg a fülét, mert az éles hang még az ő nyugodt természetét is próbára tette.

– Szerintem inkább fáj neki valami. Tegnap még egy mukkanást sem hallatott, ma meg már a fűszálak is összerezzennek, ha valaki hozzányúl.

– Akkor nincs más hátra, megjavítjuk! – vágta rá Hópihe lelkesen, és már robogott is a fészer felé.

Elsőnek Hópihe ötletét vetették be: megpróbálták egy kis vízzel „megitatni” a szomjas zsanért, remélve, hogy attól majd jobban csúszik. Csakhogy a víz lefolyt a vas oldalán, a nyikorgás pedig még ércesebb, még bántóbb lett. Olyan volt, mintha a kapu gúnyosan visszaszólna nekik: „Ez nem az, amire vágyom!”

Masni elgondolkodva csóválta a fejét.

– Beláthatod, Hópihe, a víz nem jó. Ide valami komolyabb segítség kell. De mielőtt bármit tennénk, nézzük meg alaposan, hol szorul igazán.

Hópihe nem sokat teketóriázott, hasra vágta magát a földön, és egészen közelről bekukucskált a zsanér alá.

– Itt egy pici rozsdafolt! – jelentette diadalmasan. – És nézd csak, Masni, a kapu alja mintha súrolná a földet!

– Akkor irány az erdei bolt! – döntött Masni határozottan. – Ott biztosan kapunk megfelelő olajat, és Barka biztosan ellát minket néhány praktikus tanáccsal is.

Az erdei bolt egy apró, sűrű mohával borított tetőjű házikó volt, amelynek ajtaján vidám csengő csendült, amikor beléptek. A roskadozó polcok közül abban a pillanatban Barka, a boltos mókus surrant elő. Olyan sebesen mozgott, hogy az embernek az volt az érzése: Barka egyszerre legalább három helyen is ott van.

Barka rendkívül pedáns és örökké jókedvű teremtés volt, aki még álmában is egy hegyes ceruzát hordott a füle mögött. Ő volt a bolt lelke, pontosan tudta, melyik polcon található az olaj, hol pihennek a tiszta rongyok, és melyik rejtett fiók mélyén lapul a legjobb sörtéjű kefe. Mivel a bolt mögötti hatalmas tölgyfa odvában lakott, valójában akkor is „szolgálatban” érezte magát, amikor éppen hazafelé igyekezett egy makkos szendviccsel a kezében.

Masni elmesélte a tegnapi nagy esőzést és a kapu mai panaszos hangját.

– Nyikorgó kapu? – csattant fel Barka hangja, és szemei csillogtak a lelkesedéstől. – Azonnal orvosoljuk a problémát! Ehhez a művelethez két dologra lesz szükségetek: jóféle olajra és egy nagyon okos szemre.

Barka máris elővarázsolt egy apró üveg tiszta dióolajat, egy puha törlőrongyot és egy precíz, pici kefét.

– Ezzel először dörzsöljétek le a rozsdát – magyarázta magabiztosan. – De jól figyeljetek: ha a kapu alja súrolja a földet, akkor önthettek rá bármennyi olajat, a nyikorgás megmarad. Előbb a magasságát kell rendbe tennetek!

Hazaérve a két barát azonnal munkához látott. Gondosan letakarították a zsanért, és minden egyes zugát átkenték a selymes olajjal. Egy rövid pillanatra áldott csend honolt a kertben, de aztán…

– Nyíík! – szólalt meg a kapu újra, bár most már valamivel tompábban.

Hópihe csalódottan biggyesztette le a száját.

– De hát ez tiszta olaj volt! Mégis miért csinálja még mindig?

Masni nem válaszolt, inkább leguggolt, és centiről centire megvizsgálta a kapu alját. Most vette csak észre, hogy az éppen csak hozzáér a talajhoz. A tegnapi felhőszakadás feláztatta a földet, a kapu tartóoszlopa egy aprót süllyedt, így minden egyes nyitásnál és csukásnál karcolta a talajt.

– Nemcsak száraz… hanem szorul is – állapította meg Masni. – Emeljük meg egy lapos kővel, és tartsuk ott addig, amíg a föld teljesen ki nem szárad és meg nem keményedik!

Először puszta kézzel próbálkoztak, de a nehéz kapu mindig visszacsúszott.

– Na jó – fújta ki magát Hópihe, miközben megtörölte a homlokát. – Úgy látszik, két kéz ide édeskevés. Kelleni fog egy kis furfang is.

Második alkalommal már sokkal okosabban láttak hozzá. Hópihe egy lapos, stabil követ csúsztatott a kapu szárnya alá, Masni pedig ezzel egy időben finoman, ütemesen mozgatta a zsanért, hogy a dióolaj mindenhová eljusson. Végül Masni egy kis faéknek faragott gallyat is betolt a kő mellé, hogy az még véletlenül se mozdulhasson el a helyéről.

Hópihe ekkor óvatosan, szinte lélegzetvisszafojtva nyitotta ki a kaput.

A nyikorgásnak nyoma veszett. Csak egy halk, elégedett kattanás hallatszott, ahogy a zár a helyére ugrott.

– Sikerült! – ujjongott Hópihe, és örömében egy aprót szökdelt. – Hallod? A kapu már nem panaszkodik többé!

Masni arcán széles mosoly terült el.

Hópihe a biztonság kedvéért még vagy háromszor egymás után kinyitotta és becsukta a kiskaput. Az pedig némán tűrte a próbát, mintha végre teljesen megbékélt volna a sorsával.

– Holnap is rá kell majd néznünk – jegyezte meg Masni. – Ha a föld tovább süllyedne, időben észre kell vennünk.

– És legközelebb nem „vizes varázslattal” kezdjük, hanem egy alapos és okos vizsgálattal! – nevetett fel Hópihe, és vidáman indultak vissza a ház felé.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba