Masni és a rejtőző Szivárványmagok

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Egy nyári zivatar után Masni korán kilépett a kertbe. A levegő még tele volt esőillattal, a fűszálakon nagy, csillogó cseppek ültek, a bokrok levelei pedig lassan csepegtek a felhők alól előbújó napfényben. Az ilyen reggeleket Masni különösen szerette — a vihar után mindig úgy tűnt, mintha az egész világ megmosakodott volna.

Most is valami szépet várt.

Felnézett az égre.

De a szivárvány nem volt ott.

Pedig ekkora eső után szinte mindig megjelent a domb fölött — hét szelíd színnel, fényesen, mégis puhán ívelve az ég egyik végétől a másikig. Most azonban csak a halványuló felhők úsztak odafent.

Masni összehúzta a szemét.

Ez furcsa.

Abban a pillanatban Hópihe szaladt be a kapun, kissé lihegve, de izgatottan.

— Masni, te is láttad?

— Azt, hogy nincs szivárvány? — kérdezte Masni.

— Igen. És szerintem nem véletlen.

Mögötte Kócos, a sünifiú is felbukkant, tüskéin néhány odatapadt nedves falevéllel.

— Én találtam valamit a réten! — mondta. — Valami apró, fényes dolgot. Először azt hittem, csak vízcsepp, de nem folyt szét a tenyeremen és nem is száradt meg.

— Mutasd — kérte Masni.

Kócos óvatosan kinyitotta a mancsát. A tenyerén egy pici, ragyogó szemcse feküdt — csepp alakú mag, halvány sárga fénnyel a belsejében.

Masni közelebb hajolt.

— Ez nem közönséges mag.

— Olyan, mintha világítana — mondta Hópihe.

Kócos büszkén kihúzta magát.

— Ugye, hogy mondtam!

Masni elgondolkodott.

— Nagymama egyszer mesélt a szivárványmagokról. Azt mondta, minden nagyobb eső után apró színes magok kelnek útra az ég széléről, és ha mind a hét a helyére kerül, megjelenik a szivárvány.

— És ha nem kerülnek a helyükre? — kérdezte Hópihe.

— Akkor a szivárvány elmarad.

Kócos elkerekedett szemmel nézett a kis sárga magra.

— Akkor ez az egyik közülük?

— Szerintem igen. És valószínűleg a többi is szétszóródott valahol az erdőben meg a réten.

— Akkor meg kell keresnünk őket — jelentette ki Hópihe.

— Igen — bólintott Masni. — De emlékszem arra is, hogy a szivárványmagok nem bújnak elő akárkinek. Mindegyik csak akkor mutatkozik meg, ha valaki egy hozzá illő jócselekedetet tesz.

— Ez mit jelent? — kérdezte Kócos.

— Azt, hogy nem elég keresni őket. Segíteni is kell valakinek.

A három barát elindult a rét felé. Nem mentek sokáig, amikor az ösvény mellett meglátták Borókát, a fiatal rókalányt. Egy kosár almát cipelt, de az egyik füle mellett lógó kendője beleakadt egy tüskés ágba, és sehogy sem tudta kiszabadítani.

— Jaj, ez mindjárt elszakad — bosszankodott.

Masni rögtön odalépett.

— Várj, segítünk!

Hópihe megtartotta a kosarat, Masni óvatosan lefejtette a kendőt az ágról, Kócos pedig félrehajtotta a tüskés vesszőt. Amint sikerült kiszabadítani, valami felragyogott a bokor alján.

Egy narancsszínű mag.

— Megvan a második! — kiáltotta Kócos.

Boróka csodálkozva nézte.

— Ez ott volt eddig?

— Igen — mosolygott Masni. — De csak most akarta megmutatni magát.

Továbbindultak. A patakparton Pöttyös, a kis őzgida éppen egy papírból hajtogatott csónak után nyúlkált, amelyet elsodort a víz. Hópihe gyorsan lefeküdt a partra, Masni megfogta a mancsát, Kócos pedig a tegnapról megmaradt hosszú nádszállal odaterelte a csónakot.

— Itt van! — mondta Hópihe.

A kövek között azonnal felcsillant egy zöld szivárványmag.

Később segítettek egy sáros szárnyú katicának felmászni egy virágsziromra, utat mutattak két eltévedt kiskacsának a nádas felé, és összeszedték a szél által széthordott színes fonalakat Mogyoróvirág néni kosárfonó műhelye előtt. Minden jócselekedet után újabb kis mag bukkant elő — kék, piros, lila, majd indigó.

Amikor már hat mag együtt pihent Masni oldaltáskájában, a nap magasabbra emelkedett, de szivárvány még mindig nem látszott.

— Még egy hiányzik — mondta Hópihe.

— De melyik? — kérdezte Kócos.

Masni elővette a magokat, és sorba rakta őket a fűben. Volt köztük sárga, narancs, zöld, kék, piros és lila.

— A hetediknek valahol itt kell lennie a közelben — mondta halkan.

Ekkor halk pityergést hallottak a domb alól. Egy kis mezei pocok ült ott, mancsa között félig szétázott rajzlappal.

— Mi történt? — kérdezte Masni.

— A vihar elmosta a rajzomat — szipogta a pocok. — A nagypapámnak készítettem.

A papíron még látszott néhány elkenődött vonal és egy halványan megmaradt, színes ív.

Masni letérdelt mellé.

— Segítünk újat készíteni.

Hópihe elővett a kosarából néhány száraz levelet és bogyót, amelyekből festéket lehetett dörzsölni. Kócos sima lapos követ keresett, hogy azon keverjék össze a színeket. Masni pedig a saját kis jegyzetlapjai közül adott egy tiszta, száraz lapot a pocoknak.

— Rajzoljuk meg együtt — mondta.

A kis pocok először még szomorú volt, de ahogy együtt újrarajzolták a képet, lassan megnyugodott. A végére egy még szebb rajz készült, mint az előző — egy domb, fölötte széles, színes szivárvány.

Abban a pillanatban a rajzlap szélén aranyló fény villant.

Ott feküdt a hetedik mag.

— Megvan — suttogta Masni.

A hét apró szivárványmag egyszerre kezdett ragyogni. Felemelkedtek Masni mancsából, és lassan, csillogó körben forogva szálltak a levegőbe — egyre magasabbra, míg végül az ég nedves, világos peremén szét nem oszlottak.

A következő pillanatban a domb fölött megjelent a szivárvány.

Szélesen, tisztán, hét ragyogó színnel ívelt át az égen.

A kis pocok elámulva nézett fel.

— Olyan, mint a rajzomon.

— Igen — bólintott Masni mosolyogva. — Mert néha a szép dolgokhoz nemcsak eső és napfény kell, hanem egy kis segítség is.

Hópihe felnézett a fénylő ívre.

— Meg jó szív.

Kócos elégedetten kihúzta magát.

— És egy kis keresgélés.

A három barát még sokáig nézte a szivárványt. Mindannyian úgy érezték, hogy azon a reggelen nemcsak a színek kerültek vissza az égre, hanem valami csendes öröm is a világba.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba