Masni és az álmos felhőcske

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

Azon a reggelen szokatlanul meleg volt, már egész korán. Masni kinézett az ablakon — a kert fölött halvány aranyfény derengett, a fűszálak között tücskök ugrándoztak, de a levegő száraz volt, szinte nyomasztóan. A veteményes levelei kissé lekonyultak, a virágok pedig nem illatoztak olyan vidáman, mint máskor.

Masni felvette a zöld mellényét, megigazította a piros masnit a fülén, és kisietett a kertbe. A kapunál Hópihe állt, homlokát ráncolva, kezében egy félig üres locsolókannával.

— Szia, Masni. Épp hozzád indultam.

— Baj van? — kérdezte Masni.

— A föld kezd kiszáradni. Tegnap este sem esett, pedig a békák már délután óta esőt jósoltak.

Masni lehajolt, és megérintette a veteményes földjét.

— Tényleg száraz.

A közeli bokorból ekkor előbújt Kócos, az aprócska sünfiú, aki minden időjárási változásról szeretett tudni. Az egyik tüskéjére egy falevelet tűzött — olyan volt, mint egy kis sapka.

— Én is ezt akartam mondani! — hadarta. — A patak sekélyebb lett, a sárga liliomok szomjasak, és még a felhők is furcsán viselkednek.

— Mit csinálnak? — kérdezte Hópihe.

Kócos az ég felé mutatott.

— Pontosabban csak egy felhő. Ott fent, a nagy nyárfa fölött. Mióta felkelt a nap, alig mozdult. Csak lebeg egy helyben, mintha elfelejtette volna, hová indult.

Masni felnézett. Valóban ott ült az égen egy kicsi, pufók felhőcske. Nem úszott, nem sodródott, és nem is gyűlt össze a többi felhővel. Olyan volt, mintha félálomban ringatózna.

— Menjünk közelebb — mondta Masni.

A három barát végigsietett az ösvényen, át a réten, egészen a dombtetőig. Onnan már jól látszott az álldogáló felhőcske, amely lassan forgolódott, mintha kényelmes párnát keresne magának az égen. A felhőcske olyan furcsán mozgolódott, hogy Masni hangosan felnevetett.

A felhőcske egy pillanatra megrezzent, aztán álmos hangon lefelelt:

— Csak még egy picit hadd szundítsak.

Hópihe meglepetten tátotta el a száját.

— Te beszélsz!

— Hát persze — morogta a felhőcske. — Csak nem mindig van kedvem hozzá.

Masni kedvesen mosolygott.

— Miért nem mész tovább? A kerteknek és a rétnek szüksége lenne egy kis esőre.

A felhőcske nagyot ásított. Szélei lustán szétfoszlottak, aztán újra összegömbölyödtek.

— Nem találom a reggeli dallamot.

— Miféle dallamot? — kérdezte Masni.

— A szél minden hajnalban elénekel egy rövid kis ébresztőt — mondta a felhőcske. — Attól indulunk útnak. Attól lesz kedvünk úszni, gyülekezni, esőt cipelni. De ma reggel nem hallottam semmit. Vártam, aztán visszaaludtam.

Masni elgondolkodott.

— Lehet, hogy a dallam valahol elakadt.

— Vagy elveszett — tette hozzá Hópihe.

— Vagy valaki túl korán elnémította — súgta Kócos, és izgatottan körbefordult.

Masni körbenézett a dombon. Nem messze egy sűrű kökénybokor nőtt az ösvény szélén — ágai közé rengeteg száraz fűszál és lehullott levél akadt.

Masni közelebb ment.

— Szerintem itt a baj.

Hópihe is odalépett.

— Miért?

— Nézd csak. A bokor teljesen eltorlaszolta a szél útját. Ha a hajnali szellő innen érkezik, könnyen fennakadhat a dallama a levelek között.

Kócos azonnal lelkesedni kezdett.

— Akkor szabadítsuk ki!

A három barát munkához látott. Hópihe óvatosan kihúzgálta a száraz ágakat, Masni félrekötözte a lehajló vesszőket a táskájában lapuló kis madzagokkal, Kócos pedig apró mancsával kitologatta a faleveleket a bokor alól. Nem volt könnyű — a kökény tövisei bele-beleakadtak mindenbe, és egyszer Kócos falevélkalapja is fennakadt egy tüskén.

— Jaj, ez az én ünnepi kalapom volt! — kiáltotta.

Masni nevetve kiszabadította.

— Most legalább már tudjuk, mennyire makacs ez a bokor.

Mire végeztek, egy keskeny, tiszta rés nyílt a bokrok között — éppen akkora, hogy a reggeli szél akadálytalanul átfuthasson rajta.

Ekkor valami nagyon halk hang szólalt meg.

Végigsuhant egy puha szellő a domboldalon. A fűszálak megremegtek, a pipacsok bókoltak, a hang pedig egyre tisztábban csengett — mint egy egyszerű, kedves kis dal.

A felhőcske az égen hirtelen megemelte a fejét.

— Ez az! Ez az én ébresztőm!

Lassan kiegyenesedett, kerekebb lett, és már egyáltalán nem látszott álmosnak. Egy vidám fordulatot tett a domb fölött, aztán puha, párás szélével integetett.

— Köszönöm! Már azt hittem, az egész napot ellustálkodom.

Masni felnevetett.

— Most már tudsz esőt vinni a kerteknek?

— Nemcsak vinni tudok — mondta a felhőcske büszkén. — Még egy szép, egyenletes nyári záport is össze tudok hozni. Olyat, amitől senki sem ázik el túlságosan, de minden növény fellélegzik.

— Az pont jó lesz — mondta Hópihe.

A felhőcske lassan a veteményesek fölé úszott. Hamarosan apró, ezüstös cseppek hulltak az égből — nem nagy zuhé volt, hanem lágy, halk eső, amely finoman megkopogtatta a leveleket, megitatta a virágokat, és kellemes illattal töltötte meg a levegőt.

Kócos boldogan forgott körbe.

— Esik! Tényleg esik!

Masni felemelte az arcát, és hagyta, hogy néhány hűvös csepp az orrára hulljon. A kert fellélegzett, a föld sötétebb lett, a virágok újra kihúzták magukat.

A felhőcske még egyszer visszaszólt fentről:

— Holnap is figyelek majd a dallamra. De ha megint elakadna, tudom, kikhez fordulhatok.

— Mi itt leszünk — felelte Masni.

Amikor az eső elállt, a napfény újra előbújt, és milliónyi csepp csillant meg a leveleken. Hópihe megtöltötte a locsolókannáját friss esővízzel, Kócos kisimította a tüskéin a nedves falevélkalapot, Masni pedig elégedetten nézett körbe.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba