Masni és az eltévedt Hópihe

Mese osszefoglalo es gyors navigacio.

A Suttogó Fenyves fái felett ragyogóan sütött a nap, amikor a barátok elindultak a nyár első nagy erdei kirándulására. A cél a távoli Kristály-vízesés volt, amelynek vize állítólag olyan tisztán csillogott, mint az apró gyémántok. Az utat a kacskaringós Nagy Tölgy ösvényen tették meg, amely biztonságosan vezetett a sűrűbb erdőrészek között.

Bundás hatalmas, nyugodt léptekkel haladt legelöl, hátán egy nagy, fonott hátizsákkal, amely tele volt finom mézes pogácsával. Masni és Virágfül szorosan mögötte lépdeltek, és vidáman beszélgettek az út mentén nyíló színes vadvirágokról. Süti kutyus előre-hátra szaladgált az ösvényen, minden érdekes fadarabot alaposan megszaglászva. Hópihe a sor végén ugrándozott. Ő mindig nagyon kíváncsi volt, és minden apró bogár, minden különleges formájú falevél lenyűgözte.

Ahogy egy sűrűbb, páfrányos részhez értek, Hópihe hirtelen megállt. Egy csodálatos, sosem látott pillangó röppent fel egy virágról. A szárnyai olyanok voltak, mintha tiszta ezüstből és kék selyemből szőtték volna őket, és ahogy rájuk sütött a nap, szikrázva csillogtak.

– Ó, de gyönyörű vagy! – suttogta Hópihe elvarázsolva.

A pillangó könnyedén tovalibbent egy közeli bokor felé. Hópihe, teljesen megfeledkezve arról, hogy az ösvényen kell maradnia, tett egy lépést a fűbe. Aztán még egyet. A csillogó szárnyú rovar fáról fára, bokorról bokorra repült, Hópihe pedig vidáman, tekintetét a magasra emelve követte. Bújt az ágak alatt, lépkedett a magas fűben, egyre beljebb és beljebb az ismeretlen erdőbe.

Egyszer csak a pillangó hirtelen egy magas fa lombkoronája felé vette az irányt, és eltűnt a levelek között. Hópihe pislogott egyet, majd mosolyogva hátrafordult, hogy megmutassa a barátainak, merre repült a csoda.

De a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról. Nem látta az ösvényt. Nem látta Bundást, sem Masnit, sem a többieket. A fák itt sokkal sűrűbben nőttek egymás mellett, a törzsüket sötétzöld moha borította, és a napfény is alig szűrődött át a vastag lombkoronán. A madarak éneke elhalkult, és a levegő is hűvösebbnek tűnt.

– Bundás! Masni! – kiáltotta Hópihe, de a hangja vékonyan és erőtlenül csengett a nagy fák között. Senki sem válaszolt.

Hópihe szíve hevesen verni kezdett a félelemtől. Rájött, hogy eltévedt. Remegő lábakkal leült egy nagy, mohás kőre, a fülei teljesen lekonyultak, és kövér könnycseppek kezdtek el gurulni az arcán. Nagyon egyedül érezte magát.

Eközben az ösvényen Virágfül hirtelen megtorpant, és a hosszú füleit hegyezve hátranézett.

– Várjatok! Hol van Hópihe? – kérdezte aggódva.

Mindenki megállt. Bundás azonnal letette a nehéz hátizsákot, az arca komor és feszült lett. Masni fürgén felmászott egy közeli fatörzsre, hogy magasabbról lásson körül, de csak a zöldellő páfrányokat látta.

– Nincs meg! Eltűnt! – mondta Masni ijedten.

– Biztosan letért az útról – mondta Virágfül, és a hangja megremegett. – Hamar meg kell találnunk, mert nagyon félhet egyedül.

Ekkor Süti kutyus határozott vakkantással a páfrányokhoz szaladt. Lehajtotta az orrát a földre, hangosan szimatolt, majd a farkát csóválva elindult a sűrűség felé. Megtalálta Hópihe nyomát!

– Utána! – adta ki a parancsot Bundás. A nagy medve védelmezően haladt legelöl, az erős karjaival könnyedén hajtotta félre a szúrós ágakat és a sűrű bokrokat, hogy Masni és Virágfül biztonságosan követhessék Sütit.

Nem telt el sok idő, amikor meghallották a halk pityergést. Süti kutyus boldog ugatással rohant oda a mohás kőhöz, és melegen megnyalta az ijedt Hópihe arcát. A következő pillanatban Bundás is odaért, és hatalmas, puha karjaival szorosan, megnyugtatóan magához ölelte a reszkető barátját.

– Megvagy, kicsim, nincs semmi baj, itt vagyunk – dörmögte Bundás lágyan.

Hópihe szorosan hozzábújt.

– Annyira sajnálom! Csak egy gyönyörű pillangót akartam megnézni, és mire észbe kaptam, már nem tudtam, hol vagyok. Nagyon féltem!

Virágfül odalépett, és gyengéden megsimogatta Hópihe hátát.

– Tudjuk, hogy nem akartál rosszat. De az erdő nagyon nagy, és könnyű eltévedni benne. Ezért az a legfontosabb szabály, hogy soha, de soha nem szabad letérni az ösvényről egyedül, és mindig szólni kell a többieknek, ha meg akarsz állni.

Hópihe szipogva, de komolyan bólintott.

– Megígérem! Soha többé nem megyek el egyedül!

Masni bátorítóan rámosolygott, és megfogta a kezét.

– Akkor most töröld meg a szemed! A Kristály-vízesés és a mézes pogácsa már nagyon vár minket!

Hópihe megkönnyebbülten elmosolyodott. Ahogy Bundás biztonságot adó, széles hátát követve, a barátaival együtt visszatértek a napfényes ösvényre, már tudta: a világ legszebb pillangója sem ér annyit, mint az, hogy biztonságban lehessen azokkal, akik vigyáznak rá.

Szereplok: Masni

Kategoria: Altato  |  Vissza a Mesetarba